Miért vagyunk a létminimum alatt?

Miskolc - Lakner Zoltán szerint nem igaz, hogy ha munka van, akkor minden van. Interjú: Lakner Zoltán politológussal, szociológussal.„Dolgozói szegénység, nyomor és gyermekéhezés a mai Magyarországon” címmel szervezett országos konferenciát a Magyar Szocialista Párt és a Közmunkások Szakszervezete Miskolcon. Ezen a rendezvényen tartott előadást Lakner Zoltán politológus, szociálpolitikus „Szegényellenes politika Magyarországon” címmel. Mi kiadónk, a Russmedia Kft. vendégeként kérdeztük.

- Ki a szegény ma Magyarországon?

Lakner Zoltán: Rengeteg szegénységszámítás létezik, de kiindulópontként meg kell különböztetni a relatív és az abszolút szegénységet. A relatív arra utal, hogy egy adott társadalom nívójához képest hányan élnek egy meghatározott küszöb alatt, az abszolút szegénységen pedig a megélhetési küszöböt szoktuk érteni. A kettő nem féltétlenül esik egybe. Egy ország általános életszínvonala lehet nagyon alacsony, és ha ahhoz képest valaki nem szegény, attól még nem biztos, hogy meg is tud élni. Magyarországon a relatív jövedelmi szegénység 15 százalék körüli, ami első ránézésre nem tűnik drámainak. Az abszolút szegénységgel kapcsolatban azonban sokkal rosszabb a helyzet. Ferge Zsuzsa három éve közölt egy becslést, amely szerint 4 millióan is lehetnek már a létminimum alatt élők. Az Eurostat tavaly novemberben közzétett adatsorában is azt látjuk, hogy körülbelül 3,3 millió ember él a szegénység és kirekesztettség által veszélyeztetett helyzetben – ez a hivatalos megfogalmazás –, amivel bizony Európa legszegényebb országai közé tartozunk.

- A baloldal gyakran emlegeti, hogy az utóbbi években nőtt a szegénység Magyarországon, többek között a gyermekszegénység is. Ez valóban így van, vagy politikai célok vezérlik ezeket a kijelentéseket?

Lakner Zoltán: Az biztos, a 2008-as gazdasági válság óta mindenféle szegénységi adat romlik Magyarországon – egyébként a társadalmi integrációs tervek mögül még a válság előtt elfogyott a politikai támogatás. Igaz, a KSH szerint 2014-ben enyhe javulás történt, de ezt eddig más kutatóhely nem erősítette meg. Hozzá kell tenni, hogy a válságot megelőzően sem volt fényes a helyzet. Az államszocialista teljes foglalkoztatás összeomlása olyan foglalkoztatási válságot okozott, amit hazánk negyed­százada nem hevert ki. Most ugyan a közmunkával történő statisztikai bűvészkedéssel sikerült az adatokat feltornázni, de a tényleges munkaerő-piaci státuszokban továbbra is rosszul áll Magyarország. Ez az egyik fő oka a szegénységnek. 2010 óta pedig a kormány tudatosan le is építi azokat a mechanizmusokat, amelyek meggátolhatnák a szegénység növekedését. Ma már nem az a kérdés a kormánypolitika számára, hogyan lehet „a perem peremén túl” élőket kicsit beljebb hozni, hanem az, miként lehet olyan feszültségeket kelteni a társadalom különböző csoportjai között, hogy a kiszorulástól félők és a már kiszorultak véletlenül se találjanak egymásra.

- Létező fogalom a dolgozói szegénység. Ezen mit kell értenünk? Azt, hogy valaki közmunkás, vagy hogy minimálbéren él, vagy azt, hogy Magyarországon dolgozik és nem Nyugat-Európában?

Lakner Zoltán: Tulajdonképpen ezt mind. A nettó minimálbér alacsonyabb, mint a KSH által kalkulált létminimum. Azt is tudjuk, hogy a közmunkásbér alacsonyabb, mint a minimálbér. Ettől van dolgozói szegénység, és persze azért is, mert az adóváltozások, amelyek 2010 óta végbementek, azok kifejezetten ezeknek az alacsony jövedelmű csoportoknak a helyzetét rontották. A gyerekek után járó adókedvezményt pedig, amiből egyébként lehetne logikus rendszert csinálni, úgy találták ki, hogy a magasabb jövedelműeknek oszt többet. Így az a sokszor hangoztatott politikusi szlogen, hogy ha munka van, akkor minden van, sajnos ma nem igaz. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen munkáról van szó.

- Hogyan lehetne egyébként helyesen támogatni a családokat, a gyermekeket, hogy ne beszélhessünk nyomorról és gyermekszegénységről, ugyanakkor a szülőket is arra serkenteni, hogy munkából próbáljanak meg megélni?

Lakner Zoltán: Nem ismerek olyan szociológiai kutatást, ami arról szólna, hogy tömeges munkakerülés jellemezné a magyar társadalmat vagy annak egyes csoportjait. Ez politikai hangulatkeltés. Itt inkább az a valódi kérdés, hogy mekkora a munkához jutás tényleges lehetősége. Ez egyaránt szól az iskolai végzettségről, a munkához szükséges készségekről, a földrajzi egyenlőtlenségekről és az előítéletekről. Meg az államról is. Az állam ma szívesen kötelez, de nem szolgáltat nívós, és egyben mindenki számára elérhető tudást és esélyt. Valójában az állam „dezertál”, ha a társadalmi krízist kellene megoldania. Majd aztán a saját kudarcát a társadalmi válság áldozatainak hibáztatásával igyekszik elfedni.

- Sokan tartják azt, hogy az oktatás lenne az egyik megoldás a szegénységre. Hogy lehet, tömegek hagyják el az iskolarendszert úgy, hogy semmilyen szakmájuk nincs, de talán még az általános iskolát sem fejezték be?

Lakner Zoltán: A lemorzsolódás korábban is probléma volt, nagy baj lenne, ha ezt egyenesen „lemorzsolás” váltaná fel. Régóta kutatják, sokan leírták, hogy az iskolai tananyag elsajátítása azok számára zökkenőmentes, akik egy meghatározott normarendszer szerint képesek működni. Azok a gyerekek, akik másképp szocializálódtak, rosszabb körülmények közül érkeznek, vagy sajátos nevelési igényeik vannak, hátrányba kerülnek, és kevesebb esélyük van, hogy elérjék azt, amire a képességeikből amúgy futná. Van jó néhány kiváló példa, de az igazság az, hogy az oktatás egésze rendszerszinten inkább kiszorítja a sémába nem illeszkedő gyerekeket. Az iskolának az lenne a feladata, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentse, de nálunk éppen az ellenkezője történik. És amíg az egyenlőtlenségeket nem tudja kezelni az állami oktatáspolitika, addig nem oldódik meg az alacsony képzettség problémája sem, tehát kezdődik elölről a szegénység és kirekesztés ördögi köre.

- Hegyi Erika -

Névjegy

Lakner Zoltán