Jegyzet: A nép ökle

El kell mondanom: a fiatal sajtóattasé együtt érzően diktálja le, kinek írjak panaszlevelet.  Szántó István jegyzete.A népi ellenőrzés egy hatalmas világszervezet. Sose hittem volna, ám a hetvenes évek derekán meglepetten megtapasztalom. Nem is akárhogyan. Csak úgy ukmukfukk beállítok a Szabadság téri amerikai nagykövetségre, ahol először tisztelegnek nekem a színes bőrű tengerészgyalogosok. Kérésemre rögtön a sajtóattaséhoz vezetnek. Elsírom, hogy mióta megnősültem, drága apósom egyfolytában az amerikai postát szidja. Öccse halála után egy New York-i hivatalban vászonzsákban adta fel a hagyatékot, tele értékes holmival, s három éve nem érkezett meg. Tenni kellene valamit. Ezt hallgatom minden hétvégén legalább háromszor. Hitegetem, hogy utánajárok, de fogalmam sincs, merre induljak.

Még javában dúl a hidegháború minden fronton. Rendkívüli – az imperialista követségen tett – látogatásom, amiről sok fotó készül, kiveri a biztosítékot az illetékes szerveknél. Magyarázkodom, apósom csomagja után nyomozok. El kell mondanom: a fiatal sajtóattasé együtt érzően diktálja le, kinek írjak panaszlevelet. A New York város önkormányzata mellett működő népi (pontosabban lakossági) ellenőrzési bizottságnak. Hitetlenkedek. Sejtettem, hogy nem a tengerészgyalogsággal kerestetik meg, de hogy az óceánon túl is létezik egy ilyen, sosem gondoltam volna. Nálunk a központi hierarchiában mindenütt él és virul ez a szervezet az egy párt árnyékában. Igazából a tanácsi hivatalok közelében székelnek. Meghatározott tematikai munkaterv szerint vizsgálódnak, de ha szükséges, a párt kinyújtott ökleként is lecsapnak, ahová kell. Dudla József, az MSZMP utolsó megyei első titkára állítja, hogy a Népi Ellenőrzési Bizottság (NEB) csekély létszámmal, minimális apparátussal működik. Megyei, városi, járási elnökök, néhány osztályvezető és a titkárság tartja a frontot a meglepetésszerű ellenőrzések között. A népi ellenőrök zöme választott, a párt által javasolt megbízható kádert. Különös, hogy bár fizetséget nem kapnak, mégis mindig többen pályáznak e tisztségre, mint amennyire szükség lenne. A magyarázat egyszerű: a fényképes, nejlontokos népi ellenőr igazolvánnyal nem csak hőzöngeni lehet. Hiánygazdálkodás van, minden kereskedőnek jól felfogott érdeke, hogy jóban legyen a kiemelt státuszú, nagy hatalmú elvtársakkal. Mire utaznak a NEB-esek? Természetesen külső szakértőkkel az áruellátás körüli anomáliákat próbálják kiszűrni, hogy aztán az erről szóló jelentéseken napokig rágódjanak különböző testületi üléseken. Miért nincs autóalkatrész, elég kenyér, elég tégla, hová tűnik a sör a hétvégeken és így tovább. Dudla József megmosolyogja az egészet: „Tévúton járunk, ahelyett hogy a termelést forszíroznánk, mindig csak az elosztás körül kutakodunk. Régi hiba, nagy butaság”, mondja.

Megesik, hogy egy-egy nagy hatalmú tanácsi vezető személyes bosszúból küldözgeti ki a népi ellenőröket. Szűcs István megyei NEB-elnök idejében ilyen nem történhet. Józsa László szervilisebb, az ő idejében már meglepő vizsgálatok is megesnek. Például, egy miskolci család látványos meggazdagodása címmel hadjáratot indít egy főnökének nem tetsző személy ellen. Ímmel-ámmal megteszi, holott tudja, a munkában részt vevő Magyar Károly előre figyelmezteti az érintetteket. Harminc esztendő elmúltával már minden efféle titkosított irat megtekinthető a mezőcsáti fióklevéltárban. Ott, ahol a népi ellenőrzés írásos dokumentumait őriznék. Hacsak nem lenne minden dosszié üres, bennük egy-egy kézzel írott lapocska, rajta: Józsa magához vette az iratokat. Előrelátóan. Most milyen jól csámcsoghatnék ezen. (Ma már Mezőcsátról a levéltárat is elköltöztették…)

Szavamat ne feledjem, az amerikai népi ellenőrök postafordultával válaszoltak. Sajnálkozva tudatták, hogy ők szabályosan jártak el, viszont a magyar posta megbízottja a harminc kilónál súlyosabb tengerészzsákot nem vette át tőlük. A csomag a hamburgi kikötő egyik gondosan őrzött raktárában vesztegel, de a legmagasabb szinten méltányosságból intézkedtek, és a küldemény hamarosan Miskolcon lesz. S amit az amerikaiak megígérnek, az úgy is lesz. Hétfő délelőtt kitörő örömmel autózom apósommal a Horváth Lajos utcai vámhivatalba. Dagad a keblem a büszkeségtől, érzékelhetően nő a presztízsem a családban. Nem akármilyen hőstetten leszünk túl nemsokára. Hallgatom őt: „Fiam, abban a csomagban száz szebbnél szebb nyakkendő és egy csodaszép kockás télikabát is van.” S mezgerelhetek, ami tetszik, az enyém lesz. A portán nem kérnek igazolványt, udvariasan felkísérnek a nagyterembe, ahol az asztalon egy hatalmas leplombált vászonzsák vár minket. Névre szóló, diplomáciai futárküldemény. Apósom meghatódik, magam is elmorzsolnék egy-két könnycseppet. A parancsnok ünnepélyesen elvágja a zsák csomóját. A követségi viaszplomba máris az enyém. Vannak néhányan a szobában olyanok is, akikről sejteni lehet, nem fináncok. A csomag tartalma óvatosan pereg ki a földre. Vele áramlik az Északi-tenger rohadó, sós bűze, cafatokban a kabát, a rongyos flanel farmeringek, a pálmás nyakkendők és néhány felfújható Mikulás. Ezek utóbbiak jól átvészelték a hamburgi kikötőben töltött hónapokat. Elkészül a leltár, mindent aláírunk, ölbe kapom a cuccot, elköszönünk, csak már egyszer kint legyünk. A kocsiban az amerikai népi ellenőröket dicsérjük, sőt magasztaljuk.

- Szántó István -