A vállalt bűn

Amadeuson Antoniót kell értenünk:Mozart Salieri emlékezetéből lép elő. A mesélő pozíciója egyben a dráma viszonyrendszere: az elbeszélő az elbeszélt elé kerül, fontosabbá válik nála. Mozartot olyannak látjuk tehát, amilyennek Salieri mutatja. Ez és így nem szimpla tükrözés: Salieri tudata beszűkült, a mindenhatóval pöröl, haragjában kétség és önvád, bűntudat – amit mond, objektívnek egészen biztosan nem tekinthető. Megtörténtnek is fenntartásokkal.

Salieri kisajátítja Shaffer Mozart-történetét, tőle és általa születik a dráma. Shaffer tézise, hogy Salieri és Mozart: egymás végzete. Mozart és művének léte porba dönti Salieri hitét, hogy tudása kivételes: a Teremtő a zene és saját maga között jelölte volna ki a helyét. A csalatkozó reakciója egyszerre emberi és az emberin túli: helyettesíti az istent, igazságot tesz – letaszítja a magáénak tudott helyről Mozartot.

Salieri kettőssége: tisztán lát, hiszen tökéletességként ismeri fel Mozart zsenialitását, viszont e tökéletesség fénye árnyékba borítja az önértékelésre való képességét. Így bár a lángelme ténye drámaszervező motívum, de Shaffert mégsem a zsenialitás mibenléte, hanem a zseni törékenysége érdekli: Mozart kivételes tudása, és a művével együtt a neve is halhatatlan, azonban Mozart társadalmi lényként mégis élhetetlen, sérülékeny és elpusztítható. Ez leginkább az önön praktikával elfoglalt korról ítél, amelyben a norma az értékek felismerésében is az intrika és az érvényesülésre törekvés bennfentessége.

Tordy Géza nem fél a színpadias tágasságtól – Peter Umbach díszletének nagy tereiben és az elnagyolt hátterekben is a levegőtlenség érződik. Az árnyalakok világa ez, a pusmogóké, a fülbesúgásoké. Alig valakinek van arca, ami megtörténik, az is inkább a látszat. A lényeg – természeténél fogva – nem, vagy csak kivételes pillanatokban törekedhet a felszínre. Ennek a világnak a terméke a nyílt kenyértörést vállalni nem akaró uralkodó (Fandl Ferenc bocsánatkérő mosolyában ott van a nyilvánvaló beismerése, hogy ezt mindenki tudja, de mit lehet tenni), és Mozart felesége (Pataki Szilvia a férjét vezetni nem képes asszonynak mutatja Constanze-ot, aki azért a közös boldogulás érdekében kész átlépni az erkölcs határait: az áldozat nem fakítaná a játékos lobogást, amelyet lassan felnövő nőként a szerelemben érez).

Ebben a világban az eligazodásra képtelen, vezetőre szoruló Wolfgang Amadeus Mozart –Harsányi Attila zavarodott emberként ábrázolja: túl a kamaszkoron is sajátja a szabad szájú gyermeki szertelenség, és ezzel együtt a kézenfekvő hit tévedése, hogy elég a kivételesség, amely nem teszi semmilyen rendszertől függővé. Képes a belátásra, de nem képes a természete elleni viselkedésre. Maga az egész, amelyhez képest nem lehet más egész, és így annak nem is lehet a része. Befelé figyel, az indulatainak is saját maga a céltáblája.

Hozzá képest Antonio Salieri a való világ része, a tudás embere is – nem alaptalanul divatos zeneszerző –, és az érvényesülésé. Cservenák Vilmos a harag hangossága felől fogalmazza meg a maga Salieri alakját: nem bocsát meg, és nem felejt. A megcsalatottságát nem kezdi ki az idő: az ő helyét az isten jelölte ki, és lám, van őnála alkalmasabb a szolgálatra. Nem mentes ez a gondolat saját kicsiségének érzésétől sem: kevés a lény és kevés a tudása, ezt nem fedheti el az elismertség sem. Az égre kiáltva tör Mozart vesztére – vállalja a bűnt, belesodródva általa az újabb érzések feldolgozhatatlanságába. Duplán téveszmés, ahogy magára gondolva, de a Teremtő gesztusával oszt feloldozást a fénybe boruló nézőtér felé fordulva a mindenkori középszerűeknek. Tordy Géza rendezése ezen a ponton véli megtalálni a kapcsolatot a közönségével: talán nem a középszerűség alóli feloldozásban, hanem az ítéletgyártás nélküli megértés akarásában.

(Peter Shaffer: Amadeus című drámáját a Miskolci Nemzeti színházban Tordy Géza rendezte)

 - Bujdos Attila -