„Nekem nem volt boldog gyermekkorom, egyáltalán nem is volt gyermekkorom”

Voltak szép számmal durva korszakok a történelmünkben. A tankönyvek csaták, háborúk, éhínségek, járványok históriáit sorolják vég nélkül. Hol a királyért, hol a hazáért, máskor egy eszméért robbantottak ki háborút. A legtöbb csupán ürügy volt ahhoz, hogy újraosszák a hatalmat és a javakat. Néhányan jól jártak, a többségnek, a népnek meg jutott mindig, ami jutott: a gyász, a fájdalom, az üldöztetés, az emberi és anyagi veszteségek végeláthatatlan sora. Elvesztett apák, fiak, lányok, életek, egzisztenciák. A népé volt mindig a munka neheze, haszon nélkül, értelem nélkül.

Ellentéteket szítani könnyű. Látjuk ma is. Háborút kirobbantani, különösen, ha nem azok mennek a lövészárokba, akik hadat üzennek, könnyű. Átélni, túlélni, befejezni, nehéz. A többségnek csak a sebek maradnak.

Ilyen volt a mi huszadik századunk is. Jöttek a „nagy” eszmék, és romba dőltek országok és életek. Jó lenne felejteni, de nem szabad, mert aki nem tanul a múltból, az újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat. Vagy hagyja, hogy mások elkövessék. Vele. Ellene. Emlékezni kötelesség.

Állok a régi, polgári stílusú emeletes ház előtt a februári hűs időben, a fotós kollégámra várva. Közben fejben már készülök a beszélgetésre egy kedves hölggyel, Szakonyi Adrienn-nel, aki még gyermekként volt elszenvedője annak az értelmetlen üldöztetésnek, amelyet a háborút éppen túlélt és átvészelt nép körében folytatott az akkori hatalom, a kommunista eszme nevében és szolgálatában. Állítólag a népért tették. Állítólag jót akartak. Állítólag történelmi szükségszerűség volt, amit és ahogyan tettek. A néppel. Állítólag. Van, aki még ma is hiszi a hazugságot…

De a nép már akkor sem hitte. Nem akarta, hogy gumibottal, börtönnel és deportálással tegyenek vele jót. Nem kérték. Éppen ezért kellett az erőszak. Amely rögtön nyilvánvalóvá is tette, hogy a nép sem számít, ha van az eszme. És, ha megint csak keveseknek, hozzá lehet jutni a hatalomhoz.

Emlékszem, az én gyermekkoromban már óvatosan lehetett viccelni azzal, hogy a népköztársaságból csak a nép hiányzik, meg a köztársaság. Ahogy a népi demokráciából is a nép meg a demokrácia. Adrienn gyermekkorában azonban ez még nem volt tréfa. A véres valóság volt a „szocializmus építése”. Tűzzel, vassal, börtönnel, kitelepítéssel. Amit ők megéltek. Túléltek.

Értelmiségi család

– „Sikertörténetnek” is mondhatnám a családunk múlt századi történetét, hiszen annyi bántás, üldözés, megaláztatás után is mindig talpra tudtunk állni, újrakezdeni és folytatni az életünket. És nem is akárhogyan. Az édesapám a legmélyebb gödörből is mindig fel tudott állni – kezdte a viszaemlékezést Adrienn.

– A családunk az egyik ágon több generációra visszamenőleg, már az ük-üknagyapáig, értelmiségiekből állt. A másik oldalon a nagyapám iparos volt, egy óriási karakter. Édesapám felmenői bírók voltak, ő is jogi egyetemet végzett Szegeden, a gazdasági világválság alatt. Négy évig nem volt munkája, díjtalan gyakornokként tudott csak dolgozni. Így indult el az életbe. Meggyőződésem, hogy az a tudás, amellyel rendelkezett, és az, hogy megtanulta használni az eszét, hozzásegítette őt ahhoz, hogy mindig feltalálja magát. Hogy a legmélyebbről is fel tudjon emelkedni, miközben sokan mások feladták, megtörtek. Édesapám nem. A gyakornoki évek után főszolgabíró lett Mezőkeresztesen. És jött a második világháború és a bajok egymás után. Előbb elesett a Donnál a testvére, aztán bejöttek a németek, a románok, majd az oroszok. A németek legalább még megmosakodtak a gumilavórjaikban, az oroszok meg a gépfegyvert sem vették le, úgy erőszakoltak meg lányokat, asszonyokat. Apámat is sanyargatták, hogy minél több krumplit, tejet, mindenfélét szolgáltasson be nekik. De már csak kis vetőkrumplik voltak, amit az oroszok kicsinek találtak. Erre apám mondta nekik, hogy ebből csak úgy lenne nagyobb, ha felpumpálja. És mutatta nekik a biciklipumpát. Erre le akarták lőni. Ekkor került először börtönbe hat hónapra. Az ok a krumplis történet volt és az, hogy egy orosz tiszt látogatása után kiszellőztetett. Akkor bármilyen mondvacsinált ürügy elég volt a börtönhöz. Akit el akartak távolítani a hivatalából, azt eltávolították. És apám útban volt – meséli Adrienn.

Adrienn édesapját háborús és népellenes váddal ítélték el. Miskolcon volt börtönben, ami akkor még „jó” helynek számított, különösen, mert ismerőse volt a börtönorvos. Azonban utána nem kapott sem erkölcsi bizonyítványt, sem állást.

Amikor jön az ÁVO

– Végül a diplomás apám úgy lett gumijavító, hogy egy rendes gumis mester alkalmazta és kitanította. Azóta is őrzöm a segéd- és mesterlevelét, amin ez áll: „dr. Szakonyi Károly gumijavító mester Miskolc, 1947. december 10.” Egy barátja Ózdra hívta dolgozni, ahol a kohászat járműveinek abroncsait és gumialkatrészeit javította. Akkor másokhoz képest mi „iszonyúan gazdagok” voltunk. Ám ekkor jött Hortobágy, a kitelepítésünk. 1952-ben történt, amikor a család éppen Mezőcsáton volt a nagyszülőknél. Jöttek az ÁVO-sok a ponyvás teherautókkal. Több mint hatszáz emberért, éjszaka. Tudja mi az a „csengőfrász”? Amikor éjjel jöttek az emberért és elvitték. Berontottak hozzánk és rögtön tudták, mit hol kell keresni. Tehát valaki már informálta őket. Egy hétig bujkáltunk Pesten, aztán csak haza kellett mennünk. Apám bement Ózdra dolgozni, mintha mi sem történt volna, hátha elfelejtkeznek rólunk, de azonnal letartóztatták és vitték a börtönbe, a Zsolcai kapui pincefogdába, és nekünk is azonnal pakolnunk kellett. Édesanyámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy néhány kisebb bútort, szőnyeget, egyéb holminkat gyorsan áthúzott a másik szobába a nagynénémékhez, akiket nem érintett a kitelepítés. Így legalább azokat nem foglalták le, minden mást elvettek tőlünk. Szerencsére még némi pénzünk is maradt, amely az egyik megmenekült szekrény fiókjában volt, később ez segített az újrakezdésben. Ez azért is egy „sikertörténet”, mert a legtöbben szinte semmit nem tudtak megmenteni a vagyonukból. Volt, akinek a pribékek szóltak, hogy legalább ruhákat, ágyneműket vigyenek, mert a Hortobágyon semmit nem kapnak. Az éjszaka közepén, ijedtében az ember azt sem tudja, hová kapjon, amikor érte jön az ÁVO – Adrienn ekkor kilenc éves volt, gyermekként szörnyű volt ezeket megélni, mondta.

Nem volt gyerekkora

– Ha megkérdezik, milyen volt a gyermekkorom, azt felelem, hogy nekem nem volt boldog a gyermekkorom, sőt, egyáltalán nem is volt gyermekkorom. A Hortobágyon négy családra jutott egy cselédszobányi hely, voltak, akik a tyúkólban kaptak helyet. Emeletes ágyakon aludtunk, amilyeneket az auschwitz-i fotókon is látni. Nem adtak enni, azt ettük, amit meg tudtunk szerezni. Fürdeni sem tudtunk eleinte, nem volt hol. Borzasztó körülmények voltak, főleg egy gyereknek. Az én apám még ott is felismerte a lehetőséget. A munka alapvetően borsószedés és más mezőgazdasági munkák voltak, de a találékony apám rájött, hogy ott is szükség lenne gumijavítóra. Sikerült elérnie, hogy ezzel foglalkozhasson. Javított gépkocsiabroncsoktól kezdve gumicsizmákig mindenfélét. A gumicsizma létfontosságú volt a földeken – meséli tovább emlékeit.

Hat hónap után Adrienn és a húga hazakerültek a rokonokhoz és újra mehettek iskolába. Idegenek voltak, senkit nem ismertek és a többi gyerek is idegenkedve fogadta őket az osztályban. Adrienn mégis szerzett egy életre szóló barátnőt.

– Sztálin halála után felszámolták a táborokat, így a szüleim is hazatérhettek, de Miskolcra nem volt szabad, ezért egy faluba jelentkeztünk be, papíron. Aztán illegálisan laktunk a saját lakásunkban, amit nem vettek el, mert a nagynénémék is ott éltek. Néhány idegent viszont betelepítettek az egyik szobába. Ilyen idők voltak. Apám újra az ózdi kohászatnál kezdett dolgozni, aztán átkerült Miskolcra a Lenin Kohászati Művekbehez, ahol a gumijavító műhelyt vezette. És jött 1956 októbere. Nem folyt bele aktívan az eseményekbe, de amikor sztrájk volt, ő is sztrájkolt a többiekkel. Elítélték 11 hónapra, a márianosztrai börtönbe került. A börtön után csak segédmunkás lehetett – avat be még mélyebbre a családi történetbe bennünket.

Nehezen lehet feldolgozni ezeket az élményeket. Elfelejteni, megbocsátani sosem lehet teljesen, mondja. Van benne harag, de nem maga miatt, hanem mert a szülei életét teljesen tönkretették. A bántalmazásokról nem is szólva, amikről soha nem is beszéltek. Emiatt teljesen együtt tud érezni a gulágra elhurcoltakkal, a zsidókkal, örményekkel, akik közül sokaknak hasonló sors jutott. A családjuk deportálása és megaláztatása sokban hasonlított az övékéhez.

– Egy ideig jártam a hortobágyi megemlékezésekre 1989-et követően, de néhány alkalom után már nem bírtam elmenni, annyira felzaklatott. A családunk egy hullámvasútra került, hol fent, hol lent voltunk. A szüleim életrevalóságának köszönhetjük, hogy megmaradtunk, és mi gyermekek is vittük valamire. Én építész lettem, és nagyon érdekes, hogy többek között az én terveim alapján újították fel a miskolci börtönt is, azt, ahol sok évvel korábban az édesapám is raboskodott – zárta le visszaemlékezéseit Adrienn.

– Szakonyi Adrienn visszaemlékezését lejegyezte: Bacsó István –

(A borítóképen: Családi fotók őrzik a boldogabb pillanatokat)

https://boon.hu/eletstilus/helyi-eletstilus/mindenuket-elveszitettek-5233105/

https://boon.hu/kozelet/helyi-kozelet/az-ukran-front-0060-as-parancsara-5233852/