Egy éjszaka alatt dőlt romba az életük

Kis József, a megyei levéltár igazgatója azt is elmondta az Észak-Magyarországnak: a kényszermunkatáborok megszűnése után Miskolcra sem léphettek be a hortobágyi Borsós-tanyára elhurcoltak.

Hány miskolcit, hány családot érintett a megyeszékhelyen a kitelepítés?

Minimum 539 főt, de vannak olyan számítások is, amelyek 544 főről beszélnek. Összesen 163 család került kitelepítésre. Ez hatalmas szám, azonban jóval több személyt is érinthetett volna. 1953 áprilisában a városban 653 ellenséges elemet tartottak nyilván, de egy más nézőpont szerint mintegy 3 ezer ellenséges elem élt a városban.

A visszaemlékezésekből az derül ki, hogy embertelen körülmények között éltek. Istállókban, tyúkólakban, hidegben, sokszor éheztek. A magyarországi kényszermunkatáborok a gulág prototípusai voltak?

Meg kell különböztetni az internálótáborokat és a kitelepítetteket befogadó tanyákat. A Gulag-szigetek az internálótáborokhoz hasonlíthatóak, ott súlyosabb fizikai terrornak és nagyobb bezártságnak voltak kitéve. Az internálótábor zárt tábor, ahova egyes személyek kerültek rendőrhatósági határozat alapján hat hónapra, amit utána persze kényükre-kedvükre hosszabbíthattak. Munkatábor is volt, kötelező volt valamilyen általában teljesen felesleges, nehéz, fizikai munkát végezniük. Az internáltak azonban sokkal szorosabb és keményebb felügyelet alatt voltak, sokkal gyakoribbak voltak a fizikai atrocitások, kínzások. Amennyiben szabadultak, sokukat bebörtönözték valamilyen mondvacsinált váddal. De ingatlanukat, értékeiket alapvetően nem veszítették el, csak személyes szabadságukat és természetesen emberi méltóságukat. Ezzel szemben a kitelepítés többségében egész családokat érintett. Fizikai átköltöztetésük pedig teljes vagyonelkobzással járt, vagyis létalapjuktól fosztották meg őket.

Hogyan kell elképzelni a hortobágyi kitelepítettek táborait?

Fegyveres őrök, farkaskutyák, drótkerítés… Főleg olyan istállókban kaptak szállást, amelyekből ők maguk hordták ki a trágyát és szalmázták fel, hogy fekvőhelyet készíthessenek maguknak. Később vályogot vettettek velük, hogy abból építsék meg „házaikat”. Rabmunkások voltak, és a társadalomból való kiiktatásuk mellett a magyar pusztai intenzív gazdálkodás nagy álmát kellett megvalósítaniuk. A kitelepítés tehát állandó kényszerlakhelyre vonatkozott, ahol államvédelmi ellenőrzés alatt kellett mezőgazdasági fizikai munkát végezniük. A kínzások azonban nem voltak napirenden, személyes szabadságuk még korlátozottságuk mellett is nagyobb volt, mint az internáltaké.

Tudtak a kitelepítettek kapcsolatot tartani a külvilággal?

Bizonyos mértékig igen. Volt lehetőségük az őrsparancsnok által engedélyezett idő erejéig elhagyni a tábort, felkeresni egy környező várost. Ha az időn túlléptek, nem bántalmazták őket fizikailag, de nem hagyhatták el a tábort, ritkábban elzárták őket.

A Hortobágy feltörése volt a feladat, és feltételezhetően nem mellesleg a „telepesek” betörése. Kik voltak a kommunista rezsim ellenségei és miért?

A kitelepített családfők közel egyharmadát fegyveres szervek, testületek tagjai alkották, tisztek. Köztük Henkey Hőnig Vilmos vezérőrnagy vagy Hunfalvay Elemér vezérőrnagy, aki 1944 végén fenyegetéssel érte el, hogy a német csapatok ne robbantsák fel Miskolc közműveit és számos gyárát. Második csoportba a közigazgatási tisztviselőket sorolhatjuk. Köztük kiemelendő három polgármester, Gálffy Imre, Honti Béla, Halmay Béla, valamint Bónis Bertalan alispán, főszolgabírók, és Diósgyőr főjegyzője, dr. Fekete Gyula. Ott voltak még a politikai ellenfelek: a kisgazda Kozma Ferenc, aki a háború után létrejött miskolci nemzeti bizottság elnöke volt, vagy dr. Rácz Gábor kisgazda nemzetgyűlési képviselő. De például nyolc szociáldemokrata is. Végül a jobboldali és tőkés elemek: földbirtokosok, nagykereskedők, vállalattulajdonosok. Ide számították a kisiparosokat is. Isépy Tamás ügyvéd, Sassy Csaba zeneszövetségi titkár, aki elhurcolása előtt kapott súlyos agyvérzést.

A férfiakat és a nőket dolgoztatták. De mi történt a gyerekekkel? Iskola, óvoda nem volt.

Borsós-tanyán öt gyermek született. Iskola csak az utolsó hónapokban nyílt. A munkára nem fogható gyerekek szinte teljesen magukra voltak hagyva.

A kitelepítettek szinte alig kaptak időt, hogy néhány személyes dolgot összeszedjenek. Milyen státuszuk volt a munkatáborok eltörlését követően? Vissza tudtak illeszkedni a társadalomba?

A visszailleszkedés igen nehézkes volt. Egy ideig ki voltak tiltva Miskolcról, így többen csak visszaszöktek. Eljárás indult például Honti Béla ellen is, pedig csak dolgozni járt be a városba. Jól mutatja helyzetüket, hogy Gálffy Imre volt polgármester csak a szervestrágya-vállalat éjjeli őreként, ha úgy tetszik, biztonsági őreként tudott elhelyezkedni, holott fél szemére nem is látott. Nyilvánvalóan a felnőtteknek újra kellett kezdeniük az életet, és soha nem térhettek vissza korábbi életükhöz. Az egykori elit tagjai segédmunkásként keresték kenyerüket. De ugyanúgy érintette ez gyermekeiket is, akik osztályidegenként nem tanulhattak tovább. Csak az 1960-as években kezdődött egy folyamat, amelynek eredményeként a kitartóak végül beiratkozhattak az egyetemre és diplomát szerezhettek.

A kommunista rezsim sajátja volt a dezinformálás: hortobágyi parasztoknak azt mondták, hogy köztörvényes bűnözők érkeznek. Hogyan kommunikálta a diktatúra kifelé a kényszermunkatáborokat?

Ez nem egy olyan esemény volt, amely megjelent a lapokban. Ez már nem az az időszak, amikor a sajtóban propagandisztikus céllal mindent, például a Rajk-pert, nyilvánosságra hoznak, ha nem is a valós körülmények között. Az emberek azt tudták: a rendszer ellenségeit hurcolták el. Korabeli ÁVH-s hangulatjelentések szerint egyesek úgy értékelték az elhurcolásokat, hogy végre lesz a dolgozóknak lakása.

Az emberek azt tudták: a rendszer ellenségeit hurcolták el

Kis József

Kik voltak osztályidegenek?

Hivatalosan: „a dolgozó osztályoktól idegen, velük szemben álló”. Gyakorlatban a volt földbirtokosok, az arisztokraták, a gyár- és üzemtulajdonosok, a háborús bűnösök, a kuláknak tekintettek, a volt csendőrök, a korábban hivatalos politikai vagy magasabb állami funkciót betöltő személyek, a volt rendőrség és katonaság át nem igazolt tagjai. Azok az üzlet- és műhelytulajdonosok, kereskedők, akik a felszabadulás után huzamosabb ideig két vagy annál több alkalmazottat foglalkoztattak, illetve a rendszerrel nem együttműködő egyházi személyek.

Mi történt az ingatlanokkal, vagyontárgyakkal?

Az ingatlanokat másoknak utalták ki. Itt többnyire az ávósokat és pártfunkcionáriusokat szokás emlegetni, akik így jutottak jó minőségű polgári lakásokhoz. De ne felejtsük el, hogy folyamatban van a miskolci egyetem építése, melyet szintén politikai rabok építettek, és az ország legkülönbözőbb részéből toborzott tanároknak is kellett szolgálati lakást biztosítani. A vagyontárgyak egy részét az államvédelmisek vették magukhoz. Hivatalosan mindent leltárba kellett venni, s az értékesebb ingóságokat a Herman Ottó Múzeumnak kellett átadni.

Mi volt a bűne Halmay Bélának, aki Miskolc történelmében először hirdette meg a Nagy-Miskolc programot? A sors fintora, hogy éppen Nagy-Miskolc programot hirdetett Veres Pál polgármester is, aki mögött ott áll a Velünk a Város frakció, benne például az MSZMP, a kommunista állampárt utódpártjával, az MSZP-vel.

Halmay Bélának igazából nem volt bűne. Az indoklás egyszerűen annyi volt: „Nevezettnek a városban való tartózkodása a közrend szempontjából káros”. Osztályidegennek tartották. 1935-től 1938-ig volt Miskolc polgármestere. A kitelepítési végzés szerint „volt horthysta polgármester”-ként érdemelte ki „valamennyi vele együtt élő családtagjával” együtt a Borsós-tanyára való kiköltöztetést. Tragédia, hogy bár a kitelepítés 1953 őszén megszűnt, Halmay ezt már nem élhette meg, 1953. április 10-én halt meg a debreceni kórházban.

(A borítóképen: Halmay Béla [Miskolc polgármestere 1935–38 között] és Honti Béla [Miskolc polgármestere 1944-ben] is megszenvedte a kommunizmust)