Háborúban, távol a családtól

Az önök által szerkesztett újság 275. számában olvastam, hogy régi karácsonyi történetek, események leírását kérik olvasóktól. Apám hadifogolysága alatt írt Akiket Isten kihívott csatára című könyvének egy kis részletét kívánom megosztani a kedves olvasókkal.

Frankfurt, december 27.

Már egy hete robog velünk a vonat a német birodalom területén. Nappal legtöbbször állunk, és éjjel megyünk az éjszakában, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé, mindig messzebb és messzebb azoktól, akik nekem a legkedvesebbek, tőletek, drága feleségem, és gyermekeim. A karácsony az utazással telt el. Első nap még ebéd sem volt, este, amikor a vonat megállt, akkor ehettünk. Az úton itt-ott szedett fenyőgallyakkal próbáltunk ünnepi hangulatot csinálni. Gondolataim ott járnak köztetek – és magamtól kérdezem: vajon jár-e most ott a Jézuska? – és sírok, és könynyeimen át a szobát látom, és egy ragyogó, fénylő karácsonyfát. Alatta állunk mind, te, Katikám, Gyurikám és Pityu, anyu és én. Karácsony estéjén ezt álmodtam, könynyes szemmel ébren, ezt álmodtam. Te is álmodtál, Katicám, tudom, és a Jézuskával, egy szép karácsonyfával álmodtál, ugye? Szép volt az álom, de sajnos a valóság annál szomorúbb. Istenem! Ne adj több ilyen karácsonyt! A gyermekek könnye, az anyák fájó szíve, a férfiak, az apák kiömlő vére ne sötétítse el a betlehemi csillagot, hanem az emberiség boldog egymásra találásában ünnepelhesse a béke, a szeretet ünnepét a szent karácsonyt. Isten, add, hogy úgy legyen.

Lübtheen, 1945. január 1.

Végre három órakor délután az új év hajnalán megérkeztünk utunk végcéljához, egy kis – alig háromezer lakosú – városkába, Lübtheenbe. Ez az új év küszöbén, távol azoktól, akik nekem kedvesek, akik nekem szentek, így nézek az új év elébe. Vajon mit tartogat számunkra ez az új év? Vajon meghozza-e a várva várt békét? Vagy még újabb megpróbáltatásokat, újabb nehézségeket tartogat számunkra? Nem tudom.

Lübtheen, 1945. január 10.

Édes hazám, drága Magyarország – most tudlak, hogy távol vagyok tőled, igazán szeretni. Feleségem, te tűrő, szenvedő asszony, de sokat gondolok rád. Most tudom értékelni a családi otthon melegét. Félek, nyugtalan vagyok, hogy nem fogod elbírni a sors által rád mért csapást. Édes feleségem! Drága Jutkám! Adjon neked erőt az én hozzád való hűségem. A nap minden órájában rátok gondolok, szeretettel, sokszor könnyes szemmel, és kérem a magyarok istenét, hogy őrizzen meg benneteket minden bajtól és veszélytől.

Gyermekeim: rátok is gondolok. Katikám! Hidd el most, hogy ezeket a sorokat írom, a szemem könnyes, és alig látom a papírt, melyre ezeket a sorokat írom. Téged látlak, édes kislányom. Hallom a csacsogásodat, a nevetésedet, amely napfényt, ragyogást, erőt adott az élet nehézségeitől sokszor már fáradt testemnek, szívemnek.

Te, kislányom, fiaim, ti adtok erőt, hogy erős lélekkel tudjam elviselni ezeket a nehéz napokat.

Nem az én, de a ti sorsotok nyugtalanít. Istenem! Miért gyötröd ezt az annyit szenvedett árva magyar népet? Add, hogy minél hamarább vége legyen ennek a világtörténelem legnagyobb tragédiájának, s minden ember hazamehessen, s családjával, szeretteivel élhessen boldog békében.

Magyarországon, egy kis faluban a három gyermek édesanyjával együtt minden este együtt imádkozott, hogy édesapjuk hazatérjen.

Az ima meghallgatásra talált, s az apa a háború befejezte után hazatért, és a kis család élhetett szeretetben és békességben.