Felmondott, és körbetekerte a világot

Ezernégyszázhetvenhárom nap, több mint negyvenötezer kilométer és harminckilenc ország – így néz ki számokban Illés Adorján elmúlt négy éve. Az úton szerzett élményei viszont megszámlálhatatlanok. Nem is számolgatja, sokkal inkább mesél róla, mégpedig mindenkinek és bárkinek, akit érdekel a nem mindennapi utazás. Adorjánnal nem a régi ismeretség miatt tegeződünk, hanem mert egyénisége, pozitív életszemlélete, világlátása megengedi, sőt kívánja ezt.

Június végén értél haza egy négyéves kerékpáros világ körüli expedícióról. Négy év nagy idő; mi vitt rá, hogy elindulj egy ilyen hosszú utazásra?

Elsősorban a szabadság. Az út előtt hét és fél éven át az egyik legnagyobb hazai telekommunikációs cégnél voltam mérnök. Nagyon jó munkahely volt, szuper jó főnökkel és munkatársakkal, egy idő után mégis azt éreztem, nem akarok egész életemben egy irodában ülni és billentyűket nyomkodni, amiért havonta fizetést utalnak. Olyan dolgot szerettem volna csinálni, amivel élményeket szerzek és amivel hosszú távon értéket teremtek. Amikor ezt megfogalmaztam, sugallattól vezérelve felmondtam, és ezt követően találkoztam egy nagyon kedves barátommal, Szabó Ádámmal. Ő akkortájt ért haza európai kerékpártúrájáról. Beszélgetésünk közben felvázolta új projektjét, ami nem volt más mint egy föld körüli expedíció. Hallgatva a szavait, csak annyit kérdeztem: „mehetek veled?” Igent mondott. Így kezdődött.

Nem kevés elszántság kell egy ilyen úthoz, aminek ráadásul nem is csekély az anyagi vonzata, gondolja az ember…

Igazából nem volt nagy anyagi vonzata az útnak. Azzal a hárommillió forinttal indultam el, amit végkielégítésként kaptam, illetve amihez az ingóságaim eladása révén jutottam. Amikor útnak indultam, eredetileg úgy számoltam, hogy ezer nap alatt megjárjuk azt. Ami azt jelentette volna, hogy napi háromezer forint költőpénzem van. Ennek a pénznek viszont tartalmaznia kellett azt is, hogy amikor elértem a kontinensek végét, néha repülni kellett, máskor pedig vízumokra kellett pluszpénz. Ehhez jöttek még egyéb, előre nem látható adminisztrációs kiadások, ezért úgy módosítottam az eredetileg tervezett költségvetést, hogy naponta 1500-1800 forintnak megfelelő összegből gazdálkodhattam.

Még mielőtt az útra térünk, szót kell ejteni a közlekedési eszközről, a kerékpárról is, hiszen több évig ez volt a legbiztosabb pont az életedben. Korábban is sokat bicikliztél?

Úgy mondanám: bicózgattam. Már öt éve dolgoztam a korábbi munkahelyemen, és laktam Budapesten, amikor vettem egy mountain bike-ot, és onnantól azzal jártam melóba. Ez persze csak annyit jelentett, hogy tekertem napi három kilométert oda-vissza. Meg kiskoromban Bajon, ahol felnőttem, a falu végén huligánkodtunk: építettünk a dombon ilyen ugratókat, ott vadultunk, nagyon rossz gyerekek voltunk. Visszatérve: mindössze ennyi a biciklis múltam. Ahhoz még hasonlót sem csináltam, hogy útnak induljak egy felszerelésekkel együtt ötvenkilós kerékpárral a nagyvilágba.

Ha már a felszerelés, mit vittél magaddal, mi az, ami elfért a bicajon?

Összesen hat csomagot vittem. A bicikli úgy nézett ki, hogy hátul volt két csomag, azokra ráakasztva egy „spec­kó” biciklis táska, elöl is két csomag, és a hátsó kettő tetején volt még egy plusztáska. A hátsó bal csomagban szállítottam a ruhákat, amiknek csomó követelménynek meg kellett felelni: hamar megszáradjanak, kényelmesek legyenek, szóval nem öltöny meg nyakkendő volt nálam. Napi öt-hat órát bicikliztem négy éven keresztül, szóval a legfontosabb szempont a kényelem volt. Ezen kívül volt még nálam sátor, hálózsák és matrac, ezek nagyon fontosak, hiszen ezek is hozzásegítettek ahhoz, hogy ilyen alacsony költségvetéssel tudjak utazni. Volt nálam fotós felszerelés (állvány fényképező, objektívek), ami egy pár kilót nyomott, de mivel imádok fotózni, ezt a súlyt nem bántam. A biciklihez nem sok alkatrészt vittem: volt nálam egy pótkülső és egy -belső, defektjavító, egy pótcipő és a „konyha”: egy tábori főző, gázpalack és később egy utazótársamtól kaptam még egy tálat is.

Mikor indultatok útnak? Emlékszel a körülményekre?

Persze. 2015. június 13-án, szombaton hajnali fél 5-kor indultunk el Ádámmal Budapestről, a Nemzeti Színház melletti szoborparkból. Anyukám és két húgom búcsúztatott, és utána elindult az életemnek egy új szakasza.

Milyen gondolatok kavarogtak benned ekkor?

Igazából nem nagyon agyaltam, nem gondoltam bele abba, hogy mi lesz. Ha elindulsz egy ilyen expedícióra, akkor muszáj nyitottnak lenni a változásokra. Majdnem minden kontinenst bejártunk, és amíg vissza nem értem Budapestre, körülbelül mindennap, minden változott. Szóval annyi volt csak bennem, hogy akkor most indul a nagy kaland, ahol bármi megtörténhet.

Merre indult a világ körüli kaland?

Először dél felé mentünk, az első cél még Magyarországon Kiskunhalas volt. Ez százötven kilométert jelentett volna, viszont Kecskemét környékén benéztünk egy kanyart úgy este hét óra felé. A szállás már nem volt messze, de tudtuk, hogy nem fogjuk elérni, hulla voltam. Aztán felhívtuk a szállásadónkat, Ati bácsit, aki kocsival vitt el minket és természetesen a bringánkat az első szállásra.

Aztán másnap már külföld?

Igen, utána elindult a voltaképpeni út. Először Szerbiában tekertünk, majd következett Bulgária. Mindkét helyen körülbelül egy hetet voltunk, majd következett Törökország, ahol körülbelül egy hónap utazást követően átléptünk Ázsiába: Örményország, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán, Kína, Pakisztán…

Még csak Ázsiában járunk, de muszáj megkérdeznem: volt olyan, hogy hibának érezted azt, hogy elindultál?

Soha! Sőt, olyan sem volt, amikor arra gondoltam, hogy feladjam, visszaforduljak.

Félni sem féltél sosem?

Dehogynem! Én is, Ádám is. Először Bulgáriában volt ilyen, amikor egy nemzeti parkban, sátorban töltöttük az éjszakát. Este tíz körül lefeküdtünk, és éjfél körül arra ébredtünk, hogy valamilyen állatok motoszkálnak kint. Akkor azt hittük, farkasok vagy rókák, nagyon félelmetes volt. Másnap derült ki, hogy csak kisebb rágcsálók voltak. Egy idő után már inkább akkor éreztem magam biztonságban, amikor lakott településeken kívül, azoktól távol sátoroztam.

Voltál beteg a négy év alatt?

Nagyon minimális alkalommal. Az van, hogy nem nagyon hiszek a betegségben. Alapvetően nagyon magas az energiaszintem. Hiszem, ha élvezed az életet és szereted magadat és minden szuper, akkor a létezésnek egy olyan dimenziójában vagy, ahol a betegség nem találkozhat veled. Nem is vittem gyógyszert magammal, sőt be sem oltattam magam utazás előtt.

Amikor mégis, akkor sem vettél be gyógyszert?

Törökországban a víz megviselte a gyomrom, Tádzsikisztánban egyszer fájt a torkom, ezeket hamar kihevertem. Fidzsin viszont belázasodtam, egy idős javasasszony segített gyógynövényekkel.

Négy év volt az út. Ez volt az eredeti terv?

Nem. Kettő évet terveztünk, nekem ez négy lett. Ádámnak kevesebb.

Nem utaztatok végig együtt?

Nem. Másfél évvel az indulás után Malajziából, Kuala Lumpurból külön úton indultunk tovább.

Volt sértődés?

Ádám nehezen fogadta a döntésem, viszont én már nagyon szerettem volna kipróbálni, milyen az igazi szabadság. Fárasztott a sok kompromisszum is. Példaként: Ádám gyorsabban tekert, így vagy az volt, hogy küldtem neki, mint a gép vagy ő várt be, de hát a szálláskereséssel bezárólag mindenben össze voltunk nőve. Éreztem, ez lesz a helyes, mégis izgultam, mikor előhozakodtam vele, alig tudtam kinyögni, mit akarok.

Aztán ki merre folytatta?

Igazából mindketten az eredetileg tervezett utat jártuk be, csak kissé különböző utakat választottunk, és nem mindenhol ugyanannyi időt töltöttünk. Például én két hónapig időztem Indonéziában, mert imádtam ott lenni. Ádám ugyanakkor hamarabb ment Ausztráliába, ráadásul ő a keleti részét járta végig, míg én közép-nyugatról támadtam.

Találkoztatok még út közben?

Egyszer találkoztunk Japánban, aztán San Franciscóban is. Észak-Amerikában ezután öt hónapig együtt bicikliztünk, le egészen Mexikó közepéig. Aztán megint egyedül mentem tovább. Végül ő tavaly augusztus 20-án ért haza, de azt fontos elmondanom: nagyon hálás vagyok Ádámnak, az ő tapasztalata kellett ahhoz, hogy el merjek indulni.

Út közben mennyire kommunikáltál a helyiekkel?

Amennyire csak tudtam, bár azért ez érdekes volt. Egyrészt minden országban imádtam bandázni az ott élőkkel, másrészt volt, amikor heteket töltöttem magamban. Imádok egyedül lenni és a természetben is! Hónapokat és éveket töltöttem kis túlzással extázisközeli állapotban. Így éltem meg a pillanatokat, a nehezebbeket is Akkor is, amikor nehéz volt: szélvihart, szakadó esőt, amikor menekülni kellett az éjszaka közepén. Az út minden pillanatát imádtam.

Volt olyan pillanat, ami a kedvenced, amikor azt érezted, megteltél boldogsággal?

Igen, és ezt már sok helyen elmondtam, de tényleg ez a kedvenc. Ausztráliában olyan tengerparti szakaszt volt szerencsém látni, ahol egy lélek sem volt akkor. A hatalmas hullámok nekicsapódtak a sziklának és minden annyira óriási volt, és közben meg a strand kongott az ürességtől. Levetkőztem meztelenre, berohantam a vízbe, és akkor volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ha most meghalnék, az teljesen rendben lenne.

Térjünk vissza oda, ahol Ádámmal elváltatok. Te még majd’ egy évig úton voltál…

Mexikóból délre vitt az utam, majd találtam útközben egy helyet, ami úgy megtetszett, hogy önkéntesként dolgoztam öt hónapon át. Ezután folytattam az utamat dél felé, végül tavaly szeptemberben átrepültem Kolumbiába, amibe bele is szerettem, így átbicóztam az egész országot. Végül idén április 18-án repültem vissza Európába, Madridba, ahonnan hazatekertem.

Milyen volt a hazatérés?

Szuper! A Nemzeti Színház melletti szoborparkba érkeztem vissza, ahová a Facebookos és Instás követőimnek – akkor már voltak vagy kétezren – hazaérkezési eseményt is szerveztem. Nagyon meglepődtem, mert a családomon és barátaimon kívül rengeteg olyan ember is várt, aki a közösségi oldalakon követett, de azelőtt soha nem találkoztam velük.

Milyen volt az első pár nap itthon?

Azt imádtam benne, és még mindig azt szeretem, hogy ébredés után nem a sátor és a hálózsák elcsomagolása az első, este pedig nem kell szállást keresni. Most több a biztonság az életemben.

Hogyan tovább? Mi a terv?

A terv az, hogy nincs terv. Szeretnék sok időt tölteni a családommal és a barátaimmal. Mellette előadásokon osztom meg az élményeimet és érzéseimet a közönséggel, és sok pozitív visszajelzést kapok.

Ha már élmények megosztása, keresése: manapság egyre többen próbálnak elvonulni a mindennapok zajától; sokan már nem a konditerembe járnak mozogni, hanem túráznak vagy a természetben futnak, kerékpároznak, sétálnak…

Van erre egy elméletem. Az ember alapvetően olyan, mint a víz. A nyugati, modern társadalom ingereitől – reklám, tévé, internet, közösségi oldalak – és elvárásaitól, zajaitól ez a víz hullámokat vet. De ha elmész a természetbe futni, biciklizni, vagy csak elvonulsz és leülsz ott, akkor csendben lehetsz, és akkor újra meghallod önmagadat, a belső békédet, harmóniába kerülsz önmagaddal.

Te láthatóan ebben az állapotban vagy itthon is, de elképzelhető, hogy egyszer ismét nyeregbe pattansz, folytatod az utat?

Igen, de csak ha jön a hívás, ha ezt súgja majd a belső hang. Úti cél lenne, például Afrikában még nem jártam, és Dél-Amerikából is csak két országot ismertem meg, pedig például Brazíliát tuti, hogy „szuper-szuper” imádnám. Mindenesetre ha utazom, ha otthon vagyok egy dolog mindig jelen van az életemben: a hála. Hálás vagyok, hogy élhetek.

Adorján régi is új kalandjairól bővebben a https://www.facebook.com/meandmybicycle.love oldalon olvashatnak.