Szabolcs-Szatmár-Bereg

2013.02.04. 07:49

Pötyi kutyának már nincs szüksége mikrochipre

Nyíregyháza - Nagy pelyhekben hullott a hó. Szinte teljesen fehérre festette a tájat. Amint elállt, Gáspár fogta a hólapátot. - Papp Erika tárcája

Nyíregyháza - Nagy pelyhekben hullott a hó. Szinte teljesen fehérre festette a tájat. Amint elállt, Gáspár fogta a hólapátot. - Papp Erika tárcája

Amikor kilépett az udvarra, tüstént nyomába szegődött Pötyi, a fiatal dalmatalány. Örömtől ragyogó szemmel ugrálta körül a gazdit lapátolás közben, aki egyedül élt, s igen szívéhez nőtt ez a kutyus. Ám, sajnos, az ebtartás költségei is egyre nőnek. Egyebek mellett a tavasszal ivartalaníttatnia is kellene, mivel nem örülne a kutyacsemetéknek. Hisz az ötvenes éveiben járó férfi munkanélküli. Lehangoltan morfondírozva, didergősen dörzsölte össze a tenyerét. Ekkor hirtelen a szomszédja szólította meg.

- Jó napot, Gáspár! Betétette már a kutyájának a chipet?

Pötyi az ismerős hang hallatán fekete fülének lengetésével „köszönt”. Gazdája pedig ekképp válaszolt:

- Á, dehogy, nincs nekem arra pénzem! Ráadásul az állatorvosok jól megszedik magukat, mert vizsgálati díjat is felszámolnak.

- De kötelező a beültetés, különben bírságot szabnak ki, amire a nadrágja is rámehet – intette a szomszéd.

Mire Gáspár:

- Újabb és újabb terheket rónak a gazdikra. A mikrochippel az a cél, hogy ne tudjanak megszabadulni az ebektől. Pedig ezzel az ellenkezőjét érhetik el. Ugyanis a hírek szerint emiatt megtelt az állatmenhely, és létszámstop lépett életbe, ezért sok a kóborállat.

Lassan a napi betevőnkre sem telik. Nem engedhetek meg magamnak újabb kiadást, történjék bármi.

Gáspár a következő napokban egyre jobban lógatta az orrát sötét gondolataival küszködve. Pötyi többször leült mellé, s együtt szomorkodtak. A kutyus észrevette gazdája bánatát, ám csak annyit érzékelt mindebből, hogy vacsorája napról napra gyérebb lett.

Egyszer valami rossz ízűt is lenyelt; nemtetszését halk morgással jelezte. Majd szokatlan álmosság tört rá, korán nyugovóra tért. Amint mély álomba merült, Gáspár óvatosan begöngyölte a pokrócába, majd felemelte, könnyes szemmel magához szorította, s elindult vele az úton. A település szélén épült, új villanegyed felé tartott, ahol a gazdagok laknak. Tisztes távolban egy fa tövébe fektette az alvó kutyát, hátha rátalál valaki. Aztán utoljára gyöngéden megsimogatta, majd fájó szívvel elballagott.

Pötyi arra ébredt, hogy nagyon fázik. Fejét furcsán bódultnak érezte, orrába idegen szagok hatoltak. Meglepődött. Ismeretlen tájat látott körös-körül. A fekete égen világított a fényes tányér, amit szeretett hevesen megugatni, ám most csupán ijedt szívdobogással reagált rá. Felállt. Tappancsai mélyen belesüppedtek a hideg fehérségbe. Otthon vidáman játszadozott benne, de itt félt tőle. Annál is inkább, mert a pokrócból kibújván csontjaiba mart a fagy. Kétségbeesetten próbálta kiszimatolni a hazafelé vezető utat. Semmi eredmény: egyre csak az idegen szagok s házak. Azokban ismeretlen kétlábúak élnek, melyektől tapasztalatai alapján igencsak óvakodott. Ösztönei azt súgták: jobb lesz távol tartani magát tőlük. Foga közé vette takaróját, s elindult vele mind messzebbre a lakott területtől. Közben olykor letette, s a havat szaglászta, kutatva a hazafelé vezető út és egy kis harapnivaló után…

Kint a határban már eltűnt feje felől a Hold, s világosodni kezdett. Csupán magvakra bukkant a hó alatt. Egész nap bandukolt és keresgélt, pokrócát maga után húzva. Mindenütt csak a rideg fehérség, amiben sem egy négylábú vagy szárnyas eledel, sem a szerető gazdi szaga nem érezhető. Amikor rettenetesen elfáradt, letette a pokrócát, amennyire tudta, lábaival kisimította, majd lepihent rá. Menten elszenderült. Egyszer csak viharos, jeges szél éktelen zúgására riadt fel. Foga közé kapta a takarót, s szaladni kezdett az orkán elől.

Azonban az vadul kergette a vaksötétben. Mire ismét kivilágosodott, a szél még erősebben tombolt. Pötyi gyengének érezte magát, nem bírt tovább rohanni. Ismét le akart feküdni, de amikor letette a pokrócot a hóba, a fergeteg felkapta, és már vitte is. A kutya utána futott. Sajnos, a vihar gyorsabb volt nála, s örökre ellopta az egyetlen kedves holmiját, ami otthonából megmaradt neki. Elfújta a reményt is, hogy valaha megmelegedhessen. Aztán nyüszítve vonszolta magát előre, kétségbeesetten keresgélve.

Mindhiába.

Éj és nappal néhányszor váltakozott, mialatt Pötyi éhezve és fázva a határban bolyongott. Annyira legyengült, hogy már jártányi ereje sem maradt. Reszketve lerogyott a hóba, s szeme lecsukódott. Érezte: ezt nem lenne szabad. Megpróbált hát tovább menni, ám nem bírt, s az országút mellett feladta a harcot. Reggel egy autó közeledett feléje. Apa és gyermeke ült benne. Amikor meglátták a hóban szétvetett lábakkal fekvő, gyönyörű kutyát, kiszálltak. A kislány odaszaladt, s dundi kezével rázogatni kezdte a kihűlt testet.

– Ébredj fel! Gyere velem, legyél az én kutyusom!

Amint apukája is odaért, megnézte az állatot, majd keserűen így szólt:

- Kicsikém, őt már nem vihetjük haza, hisz nem fog felébredni soha többé.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!