A kortárs képzőművészet méltó visszatérése a Miskolci Galériába (fotókkal)

Díjazottak:

Miskolc Megyei Jogú Város nagydíja – Seres László

Lácacsékei Művésztelep díja – Dely Dominika

Spanyolnátha művészeti folyóirat díja – Tomecz Dániel

Á. Tóth és Barátai Produkciós és Reklámügynökség Kft. és azt Artpont Művészellátó Kft. összevont díja - F. Balogh Erzsébet

Sys-Team Számítástechnikai Fejlesztő, Szolgáltató és Kereskedelmi Zrt. díja – Urbán Tibor

Kishonty Zsolt műgyűjtő díja – Szanyi Borbála

Borkuti László közművelődési és turisztikai tanácsnok díja – Radics Márta

MissionArt Galéria Kft. díja - Piti Zsuzsanna

Herman Ottó Múzeum díja - Gönczi Petra Virág

Lillafüred Alapítvány díja – Horváth Kinga

Kishonthy Zsolt művészettörténész írása, amely elhangzott a Miskolci Téli Tárlat megnyitóján

A Miskolci Galéria a tavalyi és még mindig tartó kényszerű bezárása alatt egy remek ötlettel állt elő: Hazai pálya címmel beszélgetés-sorozatba kezdett helyi képzőművészekkel a Herman Ottó Múzeum központi épületében. A jó kezdeményezés tényleg közelebb hozta a városban élő művészeket az érdeklődő közönséghez, hiszen az emberek általában még a kortárs művészek képeivel sem nagyon találkoznak, nemhogy magukkal az alkotókkal. A cím arra a csapatsportokban használt kifejezésre utal, amely az otthoni környezetben játszók számára az előnyt jelentő környezetet képezi. Kérdés persze, hogy mindez így van-e a kortárs művészet világában, azaz előny-e, ha egy művész a hazai pályán játszik (ez esetben én kifejezetten Budapesten kívüli helyszínekre gondolok) vagy jobban jár, ha néha, vagy inkább minél gyakrabban idegen pályán is megfordul, leginkább valamely fővárosi kiállítóhelyen. E kérdés azért (is) merült fel bennem, mert 2020-ban az AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata és a Kassák Múzeum szimpóziumot rendezett a Vince kiadónál 2018-ban megjelent A kettős beszéden innen és túl / Művészet Magyarországon 1956-1980 című kötetről. Mondván, teljesen jogosan, hogy egy ilyen, a közelmúlt kortárs művészetét bemutató jelentős kötetről alig esett szó itthon a művészeti közéletben. E szipóziumon magam is részt vettem, és az ott felolvasott írásomban igyekeztem rávilágítani egy nehezen indokolható aránytalanságra. A négy művészettörténész által szerkesztett és 21 művészettörténész által írt kötet szerint a tárgyalt két és fél évtizedben Budapesten kívül mindössze 4, azaz négy olyan művész élt Magyarországon, amelyek egy, a korszakról szóló alapvető műben említést érdemeltek. Merthogy más városokban élő művészeket még csak említés szintjén sem jeleztek a szerzők. Ráadásul nemcsak a vidéken élő művészek és neveik hiányoztak, de egy szó sem esik az akkor kiemelkedően fontos dolgokról, mint a kisgaléria mozgalom, vagy az akkor újjáalakuló művésztelepek, nem beszélve a kortárs művészet akkor egyik legjelentősebb eseményéről, a miskolci Országos Grafikai Biennáléról. Fontos megjegyezni, hogy a londoni Whitechapel Gallery az az évi legjobb művészettörténeti könyvek közé válogatta be a Thames & Hudson angol nyelvű kiadásában, az Art in Hungary 1956-1980 főcímmel megjelent kötetet. A gyanútlan angol és magyar olvasók tehát azt gondolhatták, hogy a magyar művészet annak idején annyira központosított volt, mint maga a politikai rendszer, és (Pécset kivéve) vidéken egy művész sem élt ezekben az évtizedekben.

E hosszúnak tűnő kitérő után kanyarodhatunk vissza a korábban feltett kérdéshez, miszerint előny-e a hazai (vidéki) pálya a magyar művészeti életben. Úgy tűnik, hogy nem. A Téli tárlat, amely Miskolcon sok évtizedes múltra tekint vissza, nem társ nélküli, hiszen sorolhatnánk a különböző vidéki nagyvárosokban rendezett regionális tárlatok sorát, nem egy esetben egy-egy évszakról elnevezve. Persze ezek a helyben viszonylag nagyszabásúnak tekinthető kiállítások mindig keresték a karakterüket, hogyan viszonyuljanak Budapesthez, milyen legyen az arány a helyi és a távolabb élő művészek és az általuk képviselt tendenciák között. Nem tagadható, hogy általában nem ezek a helyi tárlatok jelentették a honi képzőművészet legprogresszívebb centrumait, sőt, jellemzően a már beállt, konzervatívabb irányzatok voltak meghatározók. Így volt ez Miskolcon is, például a helyi kurátor - ha éppen volt olyan -, időnként jelezte a nem Miskolcon élő, de a városhoz valamilyen szinten kötődő barátainak, hogy adhatnának be műveket a tárlatra, kissé színesítve a „szalon” jellegű kiállítások megszokott karakterét. A centrum és periféria örök párhuzama merül fel tehát ez esetben is, amely a közgazdaságtanban és a széles értelemben vett kulturális életben is meghatározó tényező. Akkori előadásomban említettem Piotr Piotrowsky lengyel művészettörténész „horizontális művészettörténet”-re vonatkozó elképzeléseit és annak módszertanát. A centrum-periféria viszonyát újragondoló és a multiperspektivikusság elvét valló elmélet szerintem jól alkalmazható akár nemzeti keretek között is, ahol centrum és periféria viszony felmerül, hiszen ez egy általánosságban, akár a művészeten kívül is érvényes reláció. Idéztem Horányi Attila tanulmányából, miszerint „…egy kanonikus stílusokra és művekre felépített művészettörténet nem tud nem centrumokban gondolkodni, ami magával hozza a perifériák tételezését is, illetve a problémát, hogy a „perifériák” művészete belekerülhet-e a „nagy” művészettörténetbe.” Nos úgy tűnik, hogy a fenti példa alapján, legalábbis Magyarországon, nem nagyon kerülhet bele. Ennek okain érdemes lenne elgondolkodni, és nem elintézni egyetlen legyintéssel a dolgot, amint egy kolléga tette előadásom után, mondván, hogy azért nincsenek „ezek” benne, mert az mind merő provincializmus volt. Nos, természetesen ugyanúgy, ahogy Budapesten (és Pécsen is), vidéken is élnek és dolgoznak kevesebb tehetséggel megáldott művészek, sőt, valószínűleg ők vannak többen, akár jóval többen, mint a kiemelkedő kvalitású alkotók. Mint ahogy van és volt ez a világon mindig és mindenhol, de azért mégse „dobjuk ki a kukába a kortárs művészet 80 %-át”.

Miskolc nagy hagyományokkal rendelkező város a kortárs művészet terén is, hacsak az 1921-től működő művésztelepre (amely éppen a tárgyalt évtizedekben élte újabb virágkorát), vagy az ehhez kapcsolódó, említett grafikai biennálékra, az újonnan épült műteremlakásokba telepített művészgenerációra gondolunk, nem beszélve az ekkor még pezsgő, zenei, színházi, irodalmi életről. Az már Miskolc egyéni baja, hogy ez a város volt az országban a rendszerváltás legnagyobb vesztese, elvesztvén lakossága egynegyedét, főleg sok fiatalt, ennek folytán sok-sok kultúrafogyasztót is. Ez természetesen negatív hatással volt a város művészeti életére, ezért kell a szűkös erőforrásokat a leghatékonyabban felhasználni és a még működő intézményeinket fenntartani, a hagyományos rendezvényeket tovább éltetni, vagy fejleszteni. E sorok írása utáni napokban kerül sor egy megbeszélésre, amelyen a Szinyei Merse Pál utcai műteremlakások sorsáról tanácskozunk. A szebb napokat megért műtermes lakásokra egykor nagyon büszke volt a város, fiatal művészek költöztek be a nem túl nagy, de jól használható műteremmel rendelkező sorházakba. Miután a város évtizedekig elhanyagolta ezeket a lakott, vagy már üresen álló ingatlanokat, most siralmas állapotban vannak. Pénz híján kevés lehetőség kínálkozik a megoldásra, melyek közül az egyik talán az lehetne, hogy helyi művészek egy ideig ingyen használhatnák azokat az általuk végzett felújításért cserébe. És persze sorolhatnánk a szintén felújításra megérett művészteleppel, ami azért szerencsére még nagyon jól használható, lassan betelik a nyári foglalási naptára.

De most végre megnyílhat a kissé megcsúszott Téli tárlat, amely higgyük el, nagyon fontos esemény a helyi művészeti közéletben. Mint korábban, most is számos fiatal jelentkezett újabb műveivel, nem egy közülük díjat is kap majd a megnyitón. És ez itt talán egy jó alkalom, hogy arra buzdítsam a város lakosságának azon tagjait, akik könnyedén megtehetik, hogy akár saját nevük alatt gazdagítsák az egyre csökkenő művészeti díjak sorát és alapítsanak díjakat, ez évente vagy két évente csupán néhány százezer forintot jelent. A régi időkben például jó szokás volt, hogy a helyi lapok (nem egy napilap volt Miskolcon) rendre megírták, hogyha egy-egy jómódú polgár vásárolt az aktuális vándorkiállításról egy nagyobb értékű festményt. Ha nem is pont így, de a nyilvános közlést esetleg mellőzve, felújíthatnánk a régi gyakorlatot, hogy a műgyűjtés, mint egy Európában és a világon sok évszázados hagyomány, némi hullámvölgy után újra szárba szökkenhessen Miskolcon. Én, mint művészettörténész-galériás-műkereskedő, 33 év tapasztalattal jó látom, hogy a műgyűjtésnek mennyi pozitív hozadéka van: nemcsak a helyi kulturális közösségek erősítése a helyben élő művészek egzisztenciális jobbléte folytán, hanem az egyéni örömforrás mellett a családi tradíciók folytatása vagy éppen megalapítása folytán is.

Visszakanyarodva az írásom elején említett anomáliára, miszerint műtörténészek semmibe vették Magyarország vidéken élő művészeinek két és fél évtizedes teljesítményét, van jó hírem is. A szimpóziumon elhangzott előadásom végén két miskolci művész munkásságát hoztam fel példaként, akik európai szintű festészetet műveltek a hetvenes években itthon: Seres László és Pálfalusi Attila abban az időben készült képeit vetítettem, bizonyítandó, hogy ugyan sokan nem tudtak róla, ők itt éltek és dolgoztak. A jó hír pedig az, hogy három évvel a fentieket követően, pár hete, a világ legnagyobb aukciósháza, a Sotheby’s londoni szakértői e két miskolci művész festményeit válogatták be a MissionArt Galéria kollekciójából az őszi, kelet-európai modern és kortárs árverésük anyagába.