„Nekem ez a szabadsághoz kapcsolódott”

Egyensúly címmel mutatta be Orosz-Stefán Renáta új képeit miskolci kiállítási terében a MissionArt Galéria. Az absztrakt és a konkrét képzőművészet találkozási pontján, de mégis a figurák és formák világán innen született művek alkalmat adtak rá, hogy arról is beszélgessünk az alkotóval: el kell-e válnia a jónak a rossztól az ábrázolásban, miért lenne helyes, ha a művészet tudna segíteni ítélkezés helyett nézőpontot váltani, és megadná a magunkon nevetés élményét.

A megnyitóra invitáló szöveg rögzítette, hogy az Egyensúly az első önálló kiállítása. Ha tény is ez, miért külön figyelmet érdemlő? Mert a kezdete valaminek, és így mindenképpen meg kellett jelölnie?

Korábban meghirdetett tárlatokra küldtem be a munkáimat. Volt, hogy beválogatták ezeket. Volt, amikor nem. Az Egyensúlyt összefogó kiállításnak szántam. Szerettem volna megmutatni: hátha túl tudok lépni magamon. Nyitás volt, magammal szemben is.

Milyen értelemben?

Eddig kis egységekben gondolkodtam. És most láttam egyben: ez a tér most csak az én munkáimmal telt meg. Nyitottam egy új kaput magamnak.

Hogyan történik ez a művészi fejlődésében? Dolgozik, gyűlnek a képek, rátekint az egészre, és megvan a felismerés: összerendezhető az anyag úgy is, hogy a művek egymással és a közönséggel is kommunikáljanak? Láthatóan megszületett valami nagyobb egység?

Igen: ez nagyobb egység. És én is váltottam. És erre is úgy gondoltam: érdemes megmutatnom. Néhány évig otthon voltam a kislányommal. Csak fejben volt meg, hogy szeretnék visszalendülni az alkotásba. Éltem a pályázati lehetőségekkel – az jó, ha van beadási határidő, annak meg kell felelni. Nem csak annyi történt, hogy gyűltek a képek, de ráadásul elkezdtem új formanyelvet is használni. Előtte inkább az absztrakt volt az én világom, majd a figuralitás felé fordultam. Ez új lendületet adott.

És nemcsak a figuralitás látszik eldöntött alkotói szándéknak, hanem a figurák maguk is: lehetőleg kis emberalakoknak kell lenniük, valamiféle értelmezést kívánó kapcsolatban állatokkal, az absztrakt festészetből jövő hátterek előtt – a konkrét az elvont térben. Kíváncsiságot ébreszt: mint hogyha történetet mesélne minden egyes kép. De hogyan? Valami történetet bont darabokra? Vagy minden egyes kép egy még formálódó nagyobb történetet épít?

Inkább az utóbbit mondanám. Örülök, ha egyértelmű, hogy az ember-állat kapcsolattal nekem dolgom van. Szeretek régi fotókat nézni, gyerekekről, a cirkuszról. Különböző világok, de látok kapcsolatot közöttük. Például a játékosságot, amelynek a felszíne mögül mély tartalmak is kibonthatóak. Ez inspirál: a szemem előtt a jelenet, például elefánt, amelyiket fellógattak. Ott a hatalmas állat tehetetlensége, csörlőre vették, olyan, akár egy rongybaba. Hogyan lehet ezt képbe komponálni? A terek használata pedig: ez az absztraktból jövő tapasztalat. Lényegében pszichikai terek, mert az ábrázolásnál igazából nem a realitás a fontos. Nem az az érdekes, hogy hol történik, amit megmutatok, hiszen a történet átmegy egy másik dimenzióba, egy másik olvasatba.

Észreveteti magát a nyughatatlansága, hogy nemcsak a téma megmutatásával kísérletezik, de azzal is, hogy milyen hordozón, milyen technikával jelenjen meg az ábrázolás: akvarellpapírt, vásznat, printet egyaránt használ. 

Ez igazából tényleg kísérletezés. És játéknak is vélem. Egyszerűen csak jön, hogy milyen technikával szeretném megvalósítani, mit kíván a téma. Van, amit a kislányomtól lesek el. Például a filctoll használatát. Az ő keze munkája is része némely képeimnek, a Szinkópa címűnek, vagy a Homo Ludens darabjainak. Annyira könnyed és laza egy gyerek eszközhasználata. Arra tanít, hogy ne legyek merev. 

Ha szempont a lazaság, ahhoz nem adná magát inkább az absztrakt, ahol a forma sem kötné? Vagy az már megvolt, és ennyi volt?

Az absztraktnál úgy éreztem: befelé haladok. Az inkább belső önismereti út volt. És most kifelé figyelek. Ez a világra való rácsodálkozás, és annak a beépítése az alkotásba.

De mind a két út az alkotóról szól. 

Bennem kapcsolódik össze. Ez most ilyen kifelé-befelé játék.

Hogyan születik meg a kapcsolat a kifelé és a befelé között?

Sok tapasztalatot adott az absztrakt a formákkal és a színekkel kapcsolatban. Hogy ezek hogyan hatnak a belső világomra. Most kifelé keres utat magának, ami ott felhalmozódott. Ez felszabadító. Úgy élem meg, hogy az absztrakt jobban kötött engem, és a figurák a lazább, a levegősebb, a könnyedebb alkotási formára adnak lehetőséget.

Ahogyan elkülöníti a figuráit, hogy aztán valamilyen módon, például fonállal megteremtse a kapcsolatot közöttük – a tagolás megmaradó élmény a most megmutatott festményeinél.

Nem didaktikus döntés, hogy ez így lesz, inkább valamiféle belső indíttatás. A világok, amelyeken keresztülhaladunk szerintem össze vannak kötve. Nem feltétlenül alsó és felső világként, de kapcsolódnak, kapcsolatot teremtenek egymással. Jó, vagy rossz? Ezt nem tudom elkülöníteni. Ezekben a világokban minden megtalálható. Ezek a minőségek lényegében: vannak. Nem mosom össze a határaikat: más pontokon kötöm össze őket.

Érdekes, ahogyan minden alakja egyformán szerethető. Nem tűnik ki, hogy magukban hordoznának jót és rosszat. 

Úgy gondolom, csak mi ítélkezünk. Csak az minősít. Miközben valami lehet rossz és jó is. Ha benne maradok egy helyzetben: „hú, de gyáva vagyok, hogy benne maradtam”. Vagy: „hú, de bátor vagyok, hogy benne maradtam”. Ugyanaz vagyok, ugyanabban a helyzetben, csak nézőpontot váltottam. Mindenben minden benne van.

Ez inkább tűnik teoretikus problémának, mint festészetinek.

Persze, szerintem is teória, amit meg lehet mutatni festészettel. Bármilyen művészeti ág képes lehet segíteni átbillenni egy másik nézőpontba. Vagy legalább elindítani egy másik irányba a befogadót.

Kell, hogy legyen teória, amikor fest?

Nincs direkt módon jelen, hogy kitalálnám és kimondanám: ezt most milyen ügyesen megfestem majd. Bennem van és attól függetlenül, hogy kimondanám, valamilyen szinten irányít. Szerintem helyes igény, hogy kizökkentsünk. Hogy vegyük észre: máshonnan is lehet nézni ugyanazt. Hogy nevessünk is magunkon. Mert sokszor veszünk túl komolyan egy-egy helyzetet. Ha tudnánk más nézőpontból is figyelni, rájönnének, hogy az egész mennyire triviális, hogy ki tudjuk nevetni a saját egónkat is. Nevetni magunkon – ez fontos elem.

Ellesni a gyerekektől dolgokat, visszatérni abba az állapotba, amikor az ember gondolkodását nem kötik még a felnőttség, a tanult-elvárt tudás béklyói?

Igen. Ez új felfedezési forma, számomra is. Sokat dolgozom gyerekekkel tanárként. Oda-vissza hatunk egymásra.

Miért fontos nevetni tudni magunkon?

Mert felszabadító érzés. Rengeteg negatív következménynek elejét veszi. Nem kezdek el haragot táplálni valaki iránt. Nem válok bosszúszomjassá. Nem őrzöm a magam kis sértettségét, a magam kis sértettsége nem mérgez belülről.

Mit gondol, miért nem könnyű felülemelkedni?

Olyan világban élünk, ahol most az ego van előtérben. Az ember, és az egója nehezen viseli, ha nevetségessé válik. Szeretnék elkerülni ezt. Pedig vannak esetek, amikor kifejezetten hasznos. Mondjuk egy feszült osztálytermi helyzetet hamarabb felold, ha ki tudom magam nevetni, akár fel is nagyítva ezt, mintha beleállnék, hogy „én vagyok a tanár, akit sérelem ért”. Sokszor azt érzem, hogy önmagam paródiájává válok, ha benne ragadok egy ilyen szituációban. Szerencsére van, aki nagyon jó vissza tud jelezni – ha meglátom, hogy hogyan nézek ki ott és akkor, elnevetem az egészet.

Rossz helyen van a fókusz? Máshová képzeljük a magunk fontosságát, mint ahová valóban kellene?

Lehet. Vagy csak egyszerűen elfelejtettek játszani az emberek. Nekem például Kosztolányi Dezső művei azért kedvesek, mert versekben és képekben is visszahozzák a játékot. Azt, hogy felnőttként is tudni kell játszani – magammal, a többiekkel. Egymással. 

Mi önnek a festés? Hol, miért és mivel számít?

A művészet iránti érdeklődésem a gimnáziumi éveimben kezdett megerősödni. Akkor konkretizálódott – nekem ez a szabadsághoz kapcsolódott. A fiatalokat érő kötöttségekkel, a külső nyomással szemben a szabadság érzését adta. Most is így van ez. Jól esik alkotni. Jó, hogy megszületnek a művek. Egyensúlyban van ez azzal, hogy oktatom is a művészetet – összekapcsolódik az alkotás és a tanítás. Volt, hogy közösen alkottunk a gyerekekkel, aztán egy kiállításon látták a képemet, és felismerték: jelen voltak abban a pillanatban, amikor született. Nemcsak azt látják, hogy valamiről beszélek, de azt is, hogy benne vagyok.

Lehet, ez inspiráló a számukra.

És a számomra is: nem lesz idegen tőlük a képzőművészet. A bennfentesség érzése, az, hogy ott voltak, látták, lehetőséget ad, hogy a későbbiekben is könnyebben találjanak kapcsolatot akármilyen más képhez.