„Az értéktelen manapság nagyon hangos, és élvezi”

Egykor nagy vitákat váltott ki A színházcsináló, de a mai olvasóját/nézőjét sem hagyja érintetlenül. A színész Bruscon történetében és drámájában az időmúlás és a változás is tetten érhető. 

A beszélgetésünk kezdetén a rendező Keszég László a műhöz és a belőle készülő játékszíni produkcióhoz való viszonyának hátterét is megvilágítva a jó és semleges mondatokat hozta szóba, a Kraftwerk egyik sorával példálózva: „Radioactivity is in the air for you and me – egyszerű rím, abszurd, az egész hülyeségét mélyen értelmező és kiröhögő mondat. A rádióaktivitás itt van a levegőben érted és értem. Érted, ahogy akarod. Csodálatos. Engem személy szerint nagy örömmel tölt el, hogy vannak ilyen szellemes kijelentések. Az Európa Kiadótól is lehet idézni: sokan vagyunk kevesen. Ezek a semlegességet nagyon pontosan eltaláló kijelentések olyanok, mint egy nagyon gazdag fotó. Nem Ady, hanem egy piktogram. Az az érzésem: a piktogram az az igazi műfaj, ami most érthető. Ehhez képest most a nagyon nagy munkát igénylő, a klasszikus műveltség térvesztésébe beleőrülő szereplő drámáját készítjük itt, a Miskolci Nemzeti Színházban. Korváltó időkben, amikor csökken annak a műfajnak az ereje és hatóköre, amit én csinálok. Sok embernek fontos, de mindig azt érzem, hogy kevesebbnek. Szűkül, szűkül, szűkül.”

Nem arra vezet rá egyébként Thomas Bernhard is A színházcsinálóval, hogy a kultúrára talán nincs is szükség?

Fontos körülmény, hogy Thomas Bernhard komoly barátságot ápolt bizonyos színházi emberekkel. Így Claus Peymann-nal, a rendezővel. Határozott véleménnyel volt a színház világáról. Azt hiszem, A színházcsináló esetében is a színházról megfogalmazott kritikai kijelentéseire épül minden: Bruscon esszéértékű társadalmi-etikai-esztétikai gondolatmenetei, és hogy itt van ez az ember, aki egész életében küzd, és az élete végén arra jön rá, hogy mindez a küzdés tökéletesen felesleges és értelmetlen volt.

Igaza van, vagy téved? 

Aki képtelen a kompromisszumra, az biztos, hogy csak ezt az utat járhatja be. Nem is ez a baj különben, hanem a korszellem változása: az értéktelen manapság nagyon hangos, és élvezi. A problémázó, mindenre rákérdező és mindent a kritika távolságtartásával kezelő, a haladást mint ilyet szolgáló az pedig nem érdekes – gondolom én mint ilyen régi típusú ember.

Bruscon nagy színész, mély és megélt gondolatokkal – lett volna más útja, mint egyre kisebb falvakban, mind kevesebb ember előtt, növekvő disznóbűzben játszani?

Bruscon sajnos nem érti meg, hogy miért került ebbe a helyzetbe. Észleli és küzd ellene, mint malac a jégen. Nem tudom, ad-e választ rá az előadás, hogy kicsoda ő valójában. De több évtizede színházban dolgozó emberként nekem is az a végső konklúzióm, mint neki, és remélem, ez kiderül majd az előadásból is: bármi történik is, föladni nem lehet.

Miért nem?

Csinálni kell.

Mi a kényszer?

Közelítsük meg onnan, hogy Bruscon a létező férfifőszerepek közül a legnagyobbak közé tartozik. Büszke lehet a város, hogy olyan társulata van, amelyikben dolgozik olyan nagyszerű színész, akire ezt a szerepet ki lehet osztani. Most, amikor Görög Lászlóval próbálunk, gyakran feltör az emlék: akkor estem szerelembe ezzel a darabbal, amikor színész tanárom, Sinkó László, Magyarországon elsőként eljátszotta a szerepet. Sok fordulatot, lelkiállapotot mutatott meg nekünk a karakterből a főiskolán. Ha kiizzadjuk magunkból ezt a komoly virtuozitást igénylő, technikailag is nagyon nehéz darabot, azzal az egész színház lép egyet, fölfele. Mint a hegedűs, amikor tökéletesen eljátssza a Bach-partitákat. Ez is olyan. És benne van az az elszánás is, hogy pusztulhat körülöttünk bármi, nem hagyjuk magunkat. Ha vannak, akiket ez érdekel, a remény azt mondatja velünk: érdemes csinálni.

A szerep nehézségére visszatérve: tenger sok szöveg hangzik el egyetlen embertől, sok váltással. 

És olyan értelemben is megtörténnek a váltások, hogy Bruscon hol mint színész beszél, hol mint rendező, szerző, apa, férj, zsarnok, hisztériázó kisgyerek...

...mint egy ember, aki egy bizonyos szakmát képvisel...

...történetesen ezt a szakmát.

Mi a dolga ezzel rendezőként?

Nem a saját személyiségemre szeretném alakítani ezt a nagyszerű művet, hanem szeretnék belebújni, hogy minél jobban megértsem. Temérdek gondolat, kezdemény származik ettől az embertől – ezt kell érthetővé tennie az előadásnak. Ha a hetven-nyolcvan százaléka világossá válik egy élő színházi előadásban, már nem úgy ülünk a nézőtéren, mint az egyszeri lány a misén, hogy „olyan szépen beszélt a pap, de nem tudom, miről”.

Ennek az előadásnak a színházcsinálója sok fontos szerep után Görög László lesz. Ezer arcát mutatta már. Lehet-e ezek mellé még újabb?

Ebben teljesen igaza van. Ez külön feladat neki és nekem is, hogy az általa sok év alatt eljátszott figurák mellé ez most mindezeknek a szintézise is legyen. És természetesen Bruscon ő kell hogy legyen.

Bernhard azt mondatja Brusconnal: „hogy is ábrázolhat királyt az a színész akinek fogalma sincs mi az hogy király”. Ez nem kétségnek hangzik, hanem a feladat megoldhatatlanságára vonatkozó állításnak.

Azért Bernharddal is vitába lehet szállni. Van, aki azt mondja: ha el tudom képzelni és el tudom hitetni, az már elég. Bruscon szerintem Bernhard szócsöveként azt mondja: ez nem elég.

Van jelentősége, hogy ez a szócsőként használt színházcsináló a rossz lezárás felé tartó pálya vége felé mondja ezt? 

Nem is a színész halad a végpont felé. Hanem az ember. Lefelé tartó, egyre szűkülő spirálba került.

De amit a színészetről mond, az szakmailag hiteles?

Nagyon sok helyen az.

Azonosuljunk vele, vagy kételkedjünk?

Ahogy neki is vannak kételyei, nekünk is kell legyenek. Nagyon fontos és kerek szempontrendszer az övé. Figyelembe vehető, de nem mondom, hogy az egyedüli. Egy az igazságok közül.

Azt mondja például: „ha őszinték vagyunk belátjuk azt is hogy a színház maga abszurditás de ha őszinték vagyunk nem tudunk színházat csinálni és ha őszinték vagyunk sem színdarabot írni nem tudunk sem eljátszani nem tudjuk a színdarabot...”

Kőkemény! És azzal fejezi be: ha igazán őszinték vagyunk, nincs más lehetőségünk, mint hogy megöljük magunkat. De mivel nem öljük meg magunkat, mert nem akarjuk megölni magunkat, ezért színházat csinálunk.

Feloldhatatlan ellentét.

A saját farkába harapó kígyó, aki mégis, ezek után is valamilyen mozgást még folytat. Bruscon sem adja addig fel, amíg el nem megy az összes néző, amíg fizikailag el nem fogy a közönség.

Van valami illetlenség is a jelenségben: Bernhard kiküldi a színpadra Bruscont, hogy a színházcsinálásról beszéljen, könyörtelenül őszintén. A közönségéről is: tökfilkóként. Így nem szoktak nézőkről beszélni a színpadon. 

Nemcsak a színházcsinálásról beszél. Hanem magáról a nagybetűs élet minőségromlásáról. Az értékek megszűnéséről. A butaság térnyeréséről. Szembeállítható a létező helyzetre reagáló viselkedés. Figyeljünk a különbségre – mondható például egy bizonyos helyzet leírására: „A klímakatasztrófa bekövetkezett, a pusztulás meg fog történni, nincs mese.” Pont. És ehhez képest lehetőség így beszélni: „Oké, ez biztos nagyon fontos és igaz vélemény, de erre azt mondom: én megpróbálom, küzdök.”

A „praktikus” és az „eszmei” összevetésének is tűnik ez, megfejelve azzal a szándékkal, hogy a világ már csak olyan-amilyen, de ezt az egészet valakinek mégis csak el kell mesélnie. Miközben a helyzetmagyarázatra kíváncsi közönség napról napra kisebb.

Igen. És felfedezem a mesélés mondatai alatt búvópatakként jelen lévő történetszálat, annak az ütközőzónájában az embert. A hánykolódó lélek valószínűleg megváltást szeretne nyerni. De míg a józan esze azt mondatja: kész, ez már megtörtént, vége, a vágyódó énje harcra ösztökéli. És minden szinten kiábrándulás éri. Zsenit akart nevelni a fiából, de csak egy jó embere lett. Miközben komoly gondolkodó, a családi jelenetekben elviselhetetlen zsarnok. Sajnos, nem mondhatjuk el a főszereplőnkről, Brusconról, hogy jó apa. Az embernek legyen annyi esze, hogy azokat nem teszi tönkre, akiket a legjobban szeret. Mégsem tud uralkodni magán.