„Olyan ez, mint a király bohóca” - A Tartuffe a miskolci színházban

Molière vígjátéka nyomán készítette el a maga Tartuffe-változatát Rusznyák Gábor. A premier szombaton este volt.

ÉM, MNSZ

Új bemutatója kapcsán Molière Tartuffe-höz írott előszavát idézi a Miskolci Nemzeti Színház: „Nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé teszszük őket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltűrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünk.”

A rendező is színre lépett

A vígjátékot Rusznyák Gábor rendezte. Legutóbbi miskolci munkái, a Szentivánéji álom és a Vadkacsa előadásainak létrehozásakor is alkalmazott módszerét követve a Tartuffe-öt szintén átiratban alkalmazta a miskolci színpadra. Saját bevallása szerint törekedett az eredeti történet megtartására, de mint mondta, vannak új szálak, hangsúlyosabb elemek, változtatások. Ezzel feladja a leckét a nézői számára, ítéljék meg és döntsék el: számukra elbírja-e a klasszikus mű, ha a jelenben való érthetőség érdekében hozzátesz, átigazít az alkotó. Mindenesetre az árnyképekből születő előjátékkal és az általa tervezett díszlet részeként a színpadra emelt színpaddal hangsúlyossá teszi, hogy ez: színház. Ebben az előadásban nem mellesleg a rendező is színre lépett a bemutatón: a betegség miatt távol lévő Fandl Ferencet helyettesítette Cléante szerepében.

Szent vagy pszichopata

A Miskolci Nemzeti rendezése kapcsán megszólaltatta Rusznyák Gábort, aki így lehetőséget kapott, hogy elmondja: mit jelent számára a Tartuffe.

– Nekem ez a történet ott indul, hogy van egy apa, aki körül széthullt az általa ismert világ, s épp nem nagyon érti a jelen időt. A feleségét elvesztette, van két kamasz gyermeke, újranősült ugyan, de a felesége fiatal, így őt sem érti feltétlenül, van egy sejtelmes politikai szál is, ami nyomasztja, s ezekből (is) kifolyólag iszonyú erővel kapaszkodna a hitbe, az egyetlen biztosnak vélt dologba az életében. Ez az apa – Orgon – ebben az élethelyzetben találkozik Tartuffe-fel, akibe belevetítheti a bizonytalanságát és a hitét. Tartuffe az én olvasatomban egy pszichopata (ahogy minden ötödik vezető a világban), de közben meg az is lehet, hogy egy szent. Ami hangsúlyos bennem, az a becsapottság érzése. Az önbecsapásé éppúgy, mint az egymás előtti alakoskodásé. Ami többnyire önző célok eléréséért történik – mondta Rusznyák Gábor, aki felidézte egykori osztályvezető tanára, a neves rendező, Székely Gábor tanácsát. – Ő nem csak arra biztatott bennünket, hogy fedezzük fel a kimondott mondatok mögötti emberi szándékokat – még olyan esetben is, ahol a szerző esetleg nem is gondolt ilyesmire –, de keressünk saját tartalmakat, jelentésrétegeket egy-egy színdarab történései kapcsán.

Tartuffe a miskolci Kamaraszínházban

Fotók: Bujdos Tibor

Szerinte Molière Tartuffe-je a hittel, egészen pontosan az elvakult hittel polemizál.

– Ezt akarja nevetségessé tenni. Azt akarja, hogy nevessünk. Mert Molière is így tud a leginkább hatni: a nevetésen keresztül. Viccet akar csinálni, olyasmiből, ami egy más szemszögből mély és magasztos. Olyan ez, mint a király bohóca, aki viccesen mond el vagy kifigurázva ad elő véresen komoly dolgokat. Érthető, ha valakin vagy valamin nevetsz – hiába épp téged figuráz ki –, nem tudsz rá rögtön haragudni. Ezt teszi Molière, álszentnek mutatja a hit ájtatosságát, ami semmi másra nem jó, mint hogy kihasználja a valamibe kapaszkodni vágyó ember hitéhségét. Az ő szemében a vallás – Jézus szavainak ellenére – pompába és kövérségbe költözött; vagy másként: a víz prédikálása és a bor ivása között feszül némi ellentmondás, ahogy az éhező hívek és az aranyban fuldokló egyházfők, a szószékek magasságából morálról és erkölcsről papolók és gyerekeket molesztálók között is feszül. Ez maga a képmutatás, az a fajta tartuffe-iség amin lehet dühöngeni, de lehet nevetni is. A dolog tanulsága valami olyasmi, hogy minden hit vak és minden szélsőség fals – összegezte Rusznyák Gábor.

„Rusznyákosabb” lett

Tartuffe szerepében Harsányi Attila lép fel. Ő az átirathoz való saját viszonyát ajánlotta megfontolásra.

– Más írók is csináltak már olyat, hogy átvettek történeteket, és a saját ízlésükre szabták. Nekem ez kifejezetten szimpatikus. Szerepeltem már „hagyományos” Tartuffe előadásokban, viszont én sokkal jobban élvezem az ilyen fajta adaptációt, ami próbál valami újat mutatni. Gábor nagy „mutogató”, ez már a Vadkacsán is látszott. A történet elejétől a végéig ugyanaz, a dramaturgiai fő pontokon nem változott semmi, maximum egy kicsit „rusznyákosabb” lett – osztotta meg a gondolatait.

Görög László Orgon karakterét formálja meg. Szerinte a történet arról is szól, hogy túl komolyan vesszük magunkat.

– Néha olyan túlzásokba tudunk esni, amelyek egész tragikus következményekkel járnak, ezzel van körülöttünk tele a világ. Van ebben az előadásban valami elengedése is ennek, némi kacagás ezen az egészen, próbáljuk elérni, hogy ezen nevetni is lehessen – mesélte az előadásról a színművész. – Egyszerűen csak a józan eszünkre, a szeretetünkre, az emberi mivoltunkra kellene hagyatkoznunk. Persze van, hogy a sors úgy hozza: elvakultak vagyunk, és nem hiszünk a figyelmeztető szavaknak.