A bosszú logikája alig változott

Az elbukott forradalmak sok szempontból tanulságul szolgálnak az utókornak. Meglehet, hogy történész szakmai szempontból merész párhuzamot vonni az 1848-49-es és az 1956-os forradalom és szabadságharc között, hiszen az önrendelkezés mint „nemzeti minimumcél” elérésére más-más társadalmi közegben fogalmazódott meg. A nemzeti emlékezetben azonban két gyásznap külön jelentőséget kapott: október 6., az aradi vértanúk kivégzésének napja és november 4., az 1956-os forradalom leverése.

Kormányfő mint vértanú

– Sajátos történelmi hasonlóság, hogy mindkettőnek az orosz – száz évvel később a szovjet – seregek vetettek véget, és jelentős nemzetközi figyelmet vívtak ki maguknak. Mindkét forradalmat súlyos megtorlás követte, amelynek az akkori miniszterelnökök is áldozatául estek. Batthyány Lajos érdekes módon nem csak az első felelős magyar kormány miniszterelnöke volt, de egyúttal az első magyar kormányfő, akit kivégeztek, 1849. október 6-án – emlékeztet Kis József, a megyei levéltár igazgatója.

A bosszú így az alsó társadalmi rétegektől egészen a legfelsőbbig elért, széles körben kiterjedt. Bár a megtorlások logikája tekintetében nem vethető össze a két időszak, a főlevéltáros úgy látja: 1849-ben a büntetéssel mért következmény még összekapcsolható volt a személyes forradalmi részvétellel, 1956 után viszont olyan emberek is a megtorlás gépezetébe kerültek, akik nem hajtottak végre érdemi cselekményeket.

– A különbség természetesen nem azt jelenti, hogy 1849 után a hatalom elegánsabban intézte volna a forradalmárok ügyét, hiszen a kivégzések mellett voltak, akiket évekre várfogságra ítéltek, a magyar honvédeket pedig ezerszám küldték büntetőszázadokba – érzékelteti. Nem véletlen, teszi hozzá, hogy Haynau vérengzését és a Habsburg-ház bosszúját ezért erőteljes rosszallás kísérte a nemzetközi színtéren.

Nem tartjuk számon

Köztudomású, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc vezéralakja, Kossuth Lajos Monokon, Borsod-Abaúj-Zemplénben született. Azt is tudjuk, hogy a bukás után Tardonán bujdosott egy ideig Jókai Mór, kora legdivatosabb írója. Arról viszont szinte semmi információnk nincs, hogy hány honvédet adott a megye szabadságharcnak. Erre a kérdésre a Kis József sem tudott választ adni.

– Vannak településre bontott nemzetőr összeírások, amelyből meg lehet állapítani, kik azok, akik csatlakoztak, de azt nem, hogy hányan vettek részt a harcokban – mondja. – Nincs ez másként 1956 esetében sem. A forradalom napjaiban keletkezett iratok ugyan elárulják, kik lettek tagjai a szervezeteknek, a megtorlás irataiból pedig kiderül, hogy a hatalom szempontjából kik voltak a nemkívánatosak. De önmagában ez kevés ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, ki az, aki ténylegesen részt vett a megmozdulásokban. Megállapításokat tenni erről csak személyre ható vizsgálatok alapján lehetne, a levéltári dokumentumok statisztikai célból erre nem alkalmasak – világosít fel.

– Nincsenek feljegyzések arról sem, hogy a Világosnál történt fegyverletétel után utóvédharcok lettek volna a megyében. A partizánharc azonban 1956 után sem volt jellemző a vidékünkre, annak ellenére, hogy a Szabad Európa Rádió még decemberben is arról beszélt, hogy a Bükkben harcolnak a szovjet csapatokkal. Voltak társaságok, akik meghúzták magukat és valóban terveztek fegyveres ellenállást, viszont ezek nagy része végül vagy a nyugatra menekülést, vagy a fegyvertelen hazatérést választotta, belátva azt, hogy az ellenállásnak nincsen semmiféle realitása – értékeli Kis József.

Eltűnt ereklyék

A magyar szabadságharcok vértanúira évtizedekig nem emlékezhetett az utókor: előbb az 1867-es kiegyezés utáni időkig, később a rendszerváltásig. Az eseményekre utaló eredeti relikviákból talán ezért sem őriznek sokat napjainkban a múzeumok.

– Az emberek arra törekedtek, hogy minél kevesebb emléket őrizzenek meg a forradalmi időszakokból, mert az eseményekre utaló, tiltott emléktárgyak birtoklása veszélyt jelentett. Ahogy az 1850-es években sem volt ildomos kokárdát, Kossuth-címert vagy más emléket őrizni, ugyanígy igyekeztek megszabadulni a szimbólumoktól és dokumentumoktól 1956-ban is. Még évekkel az események után sem volt szerencsés, ha egy házkutatás során rátalál erre az állambiztonság – adja magyarázatát a korabeli ereklyék hiányának.

Az 1956-os forradalom leverése után közkeletűvé vált a „Márciusban újra kezdjük!” jelmondat, ami első hallásra az 1848 márciusi forradalomra utal. Még mielőtt a felkelések között ebben a formában is kapcsolatot akarnánk keresni, a főlevéltáros kiábrándít: a nehezen megfogható MÚK-mozgalmat a történészek mai megítélése szerint az állambiztonsági szervek találták ki azért, hogy „kiugrasszák a bokorból” a még rejtőzködő forradalmi szervezkedőket, de még inkább arra, hogy az 1957 márciusi tömeges letartóztatásoknak alapjául szolgáljon. Ez volt a Kádár-féle elszámoltatás első olyan hulláma, ami után sokan és sokáig bebörtönözve maradtak, közülük többeket ki is végeztek.

Nemzeti gyásznap

A nemzeti gyásznapon arra emlékezünk, hogy 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc 13 honvédtábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajos grófot, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét.

(A borítóképen: Aradi vértanúk emléknapja a miskolci Batthyány emléktáblánál)