„Megtanultam használni az irodalmat”

Szakmáját tekintve színművész, hosszú évek óta dolgozik azon, hogy a lírát is közelebb hozza a miskolciakhoz: a Miskolci Nemzeti Színház Egy óra versek közt állandó programja mára egybeforrt Fandl Ferenc nevével.

Valószínűleg a legtöbb ember úgy hiszi, egy színészhez alapvetően közelebb állnak a prózai szövegek. Hibás ez a feltételezés?

Ezzel kapcsolatban elég csak arra gondolni, hogy minden egyes színiiskolában, például a színművészeti egyetemeken a színész szakra jelentkezőknek minden esetben elsősorban versekkel kell készülniük. Természetesen prózát, színdarabrészleteket is kérnek, dalokat is, de a felvételi anyagok legnagyobb részét mindig is versek tették ki. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a színészek többsége a pályája elejétől kezdve szoros kapcsolatot ápol a költészettel, sőt tapasztalataim szerint a versek szeretete aztán életünk végéig elkísér bennünket. A versek sokat segítenek – legalábbis nekem –, még a szerepekre való készülésben is. Ennek nyilvánvaló okai vannak, elsősorban talán az, hogy a vers kiválóan alkalmas gondolatok, érzelmek közvetítésére, átélésére.

Miben látja ennek az okát?

A vers nagyon érzékeny műfaj. Tulajdonképpen olyan, mint egy kis kulcslyuk, amin keresztül bekukucskálhatunk a szerző, sőt olykor az előadó legmélyebb érzéseinek rejtekhelyére is. Azért említem az előadót is, mert nekem például hiába van nagyon sok gondolatom a világról, az emberekről, kapcsolatokról, politikáról, társadalomról, sőt még arról is, ami csak bennem létezik, megfogalmazni irodalmi formában nem vagy nem elég jól tudom. Mások szavaiba öntöm a gondolataim és érzéseim, így valahogy összeolvad a szerző és az előadó, valós egymásra utaltság jön létre a mű, a szerző és az előadó közt. Természetesen mindezt prózai szövegek segítségével is meg lehet tenni, ám a vers mindig ad a közlésnek valamiféle különleges ízt, bensőséges viszonyt, szinte szimbiózist alakít ki a szerző és az előadó közt.

Ezek szerint ön is kipróbálta már magát költőként?

Próbáltam verset írni. Írtam is egy csomót. Alapvetően a 99 százaléka rossz. Sajnos a versek olvasásával és előadásával az ember nem szerez képességet a megalkotásukra is. De jól van ez így. Képzeljük, mi lenne, ha mondjuk az állatorvosi műsorokat rendszeresen követő nézők egyszer csak nagyüzemben kutyákat kezdenének műteni. Csak azért, mert szeretem olvasni vagy akár megszólaltatni a verseket, attól még nem válok költővé. Nagyon szeretnék írni, de egyelőre szinte semmi nem sikerült. Tudomásul kell vennem lassan, hogy a művészetnek ez az ága sajnos elég távol áll tőlem. Szerencsére van, ami kárpótol: megtanultam, és tudom „használni” az irodalmat. Ezt a képességet kaptam, ezzel kell élnem, lehetőségeim szerint.

Rímes vagy szabadvers? A forma a fontos vagy a tartalom?

Hogy rímpárti vagyok-e vagy szabadvershívő, azt igazából nem tudom. Mindkettőt nagyon kedvelem, ha minőségi. Ha valaki versekről kérdez, akkor azért általában nekem a kötöttebb formájú szövegek jutnak először eszembe, mégsem osztom azt a vélekedést, miszerint a szabadvers nem ér fel az úgynevezett hagyományos versformákkal, sőt szerény véleményem szerint igazán jó szabadverset írni sokkal nehezebb lehet, mint hagyományos értelemben verselni. A formai kötöttségek bizonyos értelemben támpontot, segítséget is jelenthetnek a szerzők számára, a szabadverset inkább tartom a gondolatok gát nélküli áramlásának, ami hitelesebbé teheti a közlői szándékot. Különbséget mégsem tennék, ám diplomatikusan fogalmazva azt mondanám, hogy a rímelt, kötött formájú költészet fennköltebb és szebb, a szabadvers jobb, hatékonyabb, célravezetőbb.

Sok iskola van, hogyan mondjunk verset, akár Cserhalmi György, Gálffi László vagy Latinovits Zoltán jut az eszünkbe. Mi a véleménye erről?

Amik, hogy úgy mondjam, a köznyelv, sőt az általános szakmai vélekedés szerint is „iskolává” váltak, azok valójában kivételes képességű művészek egyéni stílusformáiból nőttek ki. Mindenki más módon, más eszközökkel teszi – csúnya szóval élve – „hatékonnyá” a közlést. A szó szoros értelmében tehát biztosan nem létezik uniformizált versmondási stílus. Nem is szabad lennie, bajnak tartanám, ha lenne. Hová tűnne akkor az előadóművész szabadsága? Hová tűnne a versmondásból az egyéniség? Nem hiszek abban, hogy verset „így kell mondani” vagy „úgy kell mondani”. Kányádi Sándort idézve: „a vers az, amit mondani kell.” Azt hiszem, hogy aki sokat vagy sokszor mond verset, előbb-utóbb óhatatlanul saját stílust, tehát akár mondhatjuk úgy is, hogy saját iskolát teremt.

Kihez fűződik maradandó emléke? Volt olyan, hogy az előadás miatt tetszett meg a vers?

Az én legmeghatározóbb élményem a Falu végén kurta kocsma című vers. Talán meglepő lesz sokak számára, hiszen a művészt, aki szavalta, nem elsősorban erről az oldaláról ismeri a nagyközönség. Sőt, szakmai berkekben is sok a nagyképű és lefitymáló előítélet vele szemben, mégis az ő előadása egy életre meghatározta a versmondáshoz fűződő viszonyomat, és ezért tisztelni fogom, amíg élek, így ismeretlenül is. Ő Sas József. Soha ilyen megrázó élményem verssel kapcsolatban nem volt. Máig ott cseng a fülemben, pedig 25 évvel ezelőtt hallottam, szerencsére élőben. A hatása legalábbis annyi lett, hogy én ezt a verset soha nem mertem azóta sem, és szerintem soha többé nem merem közönség előtt elmondani. Tökéletes volt.

Mióta kötődik a versekhez?

Régóta. Mondhatom úgy is, hogy tulajdonképpen általános iskolás korom óta a vers mindennapjaim része. Kezdődött úgy, hogy körülbelül 10-12 éves koromban kiderült, hogy nagyon gyorsan tanulok szöveget. Ez szinte törvényszerűen hozta magával, hogy az iskolai ünnepségeken, egyéb helyeken, ahol meg kellett mutatni, hogy a szocialista ifjúság mennyire művelt és elkötelezett az irodalom iránt, nekem rendre meg kellett jelennem. Ez eleinte teher volt, súlyos teher, de szerencsére ennek hatására nem elfordultam a versektől, sokkal inkább egyre jobban megszerettem őket. Ezek voltak az első lépések azon az ösvényen, amin azóta sétálok.

Van kedvenc költője?

A szó szoros értelmében vett kedvencem nincs. A legtöbbet József Attilát forgatom. De szinte minden magyar költőnek van legalább egy olyan írása, amiről ha megkérdeznék, lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenteném, hogy igen, ez a magyar irodalom legjobb verse. Azt kell mondjam, hogy a mi nyelvünk olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédtől Háy Jánosig minden időben, minden korban születtek páratlan vagy szinte páratlan irodalmi alkotások. Komolyan gondolom, hogy Berzsenyi Dániel vagy Vörösmarty Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Ady Endre, Tóth Árpád, Radnóti Miklós zsenije mellé feltétlenül odaillik például Lackfi János, Parti Nagy Lajos vagy Spiró György lírája, de még Kemény Zsófi zavarba ejtően eredeti slamjei is. Amit legutóbb olvastam, már úgy értve, hogy – kissé magyartalanul fogalmazva – „kötetszerűen”, elejétől a végéig, az Zemlényi Attila Csonthéj című kötete volt. Olvasgattam nemrégiben Horváth Gyula miskolci roma költő verseit is. De a legutóbbi vers, amit elolvastam, az Ady Endre Magyar jakobinus dala volt. Azért, mert úgy emlékeztem, hogy az valami olyasmit feszeget, ami engem is foglalkoztat mostanában. Így is van.

Mikor és hogyan kezdődött az „Egy óra versek közt”?

Ha jól számolom, körülbelül 15 évvel ezelőtt kezdődött, több száz előadáson vagyunk túl. Halmágyi Sándor, szeretve tisztelt kollégám szárnyai alatt indult, később Lukács Gábor kollégám vette át a stafétát, ami a szerkesztést és a tematizálást illeti. Az utóbbi években én felelek érte, de elmondható, hogy a kezdetektől folyamatosan részese vagyok. 15 év alatt talán kétszer hiányoztam. Történt sok minden, megható és vicces dolgok is. Nemrégiben említette a nézőközönség soraiból egy hölgy, hogy ő kifejezetten a környéken elérhető kulturális lehetőségek miatt költözött a közelbe, Békésből. Elmondása szerint a kevésnél is kevesebb az a hely ma Magyarországon, ahol élőszóban rendszeresen lehet verset hallgatni, hogy milyen fantasztikus dolog az, hogy itt van ilyen. Büszke vagyok erre, de egyben el is szomorít. Jó lenne, ha több lehetne.

Hogy látja, a miskolci közönség mennyire vevő a költészetre?

Jók a tapasztalataim ezzel kapcsolatban. Én úgy érzem, befogadóak. Az „Egy óra versek közt”-ön például az állandó vagy szinte állandó törzsközönségen kívül egyre gyakrabban jelennek meg a középkorú, sőt még nagyobb gyakorisággal a középiskolás vagy fiatal egyetemistakorú nézők is. A költészetnek mindig volt, most is van ereje. Az emberek kíváncsiak saját magukra és egymásra is, a világra is. A versekben, alapvetően az egész költészetben rejlő személyes érzelmek, érzések vagy az ezeken túlmutató társadalmi, közösségi létezést érintő kérdések kulturált megfogalmazásban való tárgyalása mindig, minden korosztálynak vonzó.

Mivel foglalkozik most, a pandémia alatt?

Az online térben folytatódik a munka természetesen. Szövegeket mondunk, együtt tanulunk, például online felolvasószínházra készülünk Harsányi Attilával, Farkas Sanyival és Szabó Mátéval s a többi. Nézem, hogy milyen előadásom lenne aznap, és ha éppen játszanék, akkor elmondom itthon a szövegem. Ez így azért nem az igazi, hiányzik a szó szoros értelmében vett munka, de legalább karbantartani segít. Van ennek az egésznek jó oldala is szerencsére: kicsit több idő jut a családra, hobbira, egyebekre. Olvasok, számítógépezek, filmeket nézek, időnként kilógok horgászni vagy sétálni a családommal. Ha vége lesz, azért ünnepelni fogunk, az biztos. Addig is meg kell próbálni hasznosan tölteni az úgymond felszabadult időt, rengeteg kreatív dologgal színesíthetjük a mindennapokat. Elvagyunk, várjuk a végét. Csak meg ne unjuk.

(A borítóképen: Fandl Ferenc)