„Muszáj, hogy hassunk egymásra”

„Mindig azt éreztem: ezt nem lehet nem megcsinálnom” – a pályája kezdetéről mondja ezt, az egy-egy szereppel való találkozás meghatározó élményéről, a Fodor Tamás instrukciói alapján születő karakterekről. Mestereként beszél a kortárs magyar színház nagy egyéniségéről.

Szóba kerül, hogy mi a jobb: ha a szerep olyan, mint a színész vagy ha a saját karaktere és személyisége ellenében kell megmutatnia valakinek az alakját.

Miskolcon vesztes nőket játszik. Bár szerinte a veszteség sem egyértelmű – a kérdés, hogy ki milyen távlatokban figyeli a sorsot. Rusznák Adriennt kérdeztem.

Jól döntött annak idején, amikor nem az én szakmámat választotta?

Azért érdekelhetett gimnazistaként az újságírás, mert elég jól írtam, és szerettem is írni. És bár alapvetően mindig a színészet vonzott igazán, sokáig ezt magamnak sem mertem bevallani. Csak a gimnázium vége felé hoztam meg a döntést. Felvételiztem a színművészetire, majd mivel az nem sikerült, az Új Színház stúdiójába, és ott eldőlt, hogy mi leszek. Az egyetemet aztán felnőtt fejjel végeztem el, drámainstruktor-színjátékos szakon, Szőcs Artur és Kocsis Gergely osztályában. Ott is sok olyan feladatot kaptunk, amikor szerepekről, színművekről kellett naplót, elemzést írnunk. Tudom tehát, hogy ma is élvezem az írást, de azt is érzem, hogy jó döntést hoztam akkor.

Mi az, ami miatt saját magának is nehezen vallotta be, hogy színész szeretne lenni? Félt a vállalástól?

Biztosan volt bennem valamennyi kishitűség, ezért lehettem bizonytalan: színésznek való vagyok-e. Zárkózottabb a természetem, ez is erősítette a kétségeimet. Ma már sokkal inkább úgy látom, hogy ha valaki nem elég harsány és gátlástalan, attól lehet még színész. Sőt.

Nem segítettek tisztázni az ilyen önismereti-pályaválasztási kérdéseket a dráma tagozatos gimnáziumban?

A dráma tagozat mindenképpen ad valamennyi magabiztosságot, kinyitja az embert. De ott is kellenek a megerősítések. Én a gimnáziumi évek vége felé kaptam olyan visszajelzéseket a tanáraimtól, hogy nekem is a színészettel kellene foglalkoznom. Nem titok, hogy az ikertestvérem, Andris is színész. Mi mindent mindig együtt csináltunk. Középiskolában is osztálytársak voltunk. A magammal szembeni kétségeimet az is táplálhatta, hogy őt jobbnak láttam. Soha nem volt közöttünk rivalizálás, de ott és akkor az volt az érzésem, őt nézve, hogy inkább való erre a pályára, és akkor nekem mást kell csinálnom. Később azután felerősödött bennem a gondolat: de, nekem is ez az utam.

Ha már szóba hozta, meg kell kérdezzem: az ő személyisége, színészi alkata befolyásolja-e az ön színészetét? Szempontja-e a vele való szándékos azonosulás vagy a tőle különbözés?

Alapvetően hasonlóak vagyunk. A személyiségünkben is. Csak ő hamarabb lelt támogatókra a színésszé válásban.

Miért? Mert fiú?

Nem tudom. Talán az is számított. Vagy mert benne hamarabb eldőlt, hogy színész lesz. És lehet, hogy én emiatt is éreztem egy kicsit azt, hogy inkább visszavonulok.

Az Új Színház stúdiójában, majd a független színházi világ meghatározó társulatánál, a Stúdió K-ban tanulta a színészetet. Tudatos választása volt ez vagy élt a lehetőséggel?

Nem sikerült a felvételim a színművészetire. Az volt a bevett szokás akkor, hogy aki ilyen helyzetben sem adta fel, és ezzel akart foglalkozni, valamelyik stúdióban ismerte meg, hogy valójában mi a színház, mi a színészet. Belecsöppentünk egy társulat életébe. Az ottani színészek tanítottak minket a mesterségbeli tudásra. És közben játszottunk az előadásokban. Igazából ott, az Új Színházban mélyült el az én érdeklődésem, a színészet iránti vágyam. Nagy Maritól, az osztályfőnökömtől kaptam aztán a tippet, hogy a Stúdió K-ban Fodor Tamás szereplőt keres egy készülő mesejátékhoz. Elmentem hozzá.

Egy élő színházi legendához. A mitikus színházába. Nem feszélyezte ez a helyzet?

Lehet, hogy lenne olyan helyzet, amikor ez feszélyezne. De Tamás nagyon nyitott, közvetlen, barátságos ember. Improvizáltunk, jól éreztem magam, sokat nevettünk. Azon a helyen és vele otthon éreztem magam. Aztán hívott, hogy mehetek. Így kezdődött. Nagyon sokat tanultam tőle, és egy időre felhagytam a felvételizéssel. Fiatalon az ember be akar kerülni az egyetemre, ez a célja, és ez jól is van így. Így is kell lennie. De egy idő után rájössz, hogy nem mindegy, kitől tanulod a mesterséget, ki a mestered. Tamás személyében olyan emberre találtam, akivel nagyon tudtam és nagyon akartam együtt menni. Úgy éreztem, értem őt. Amiben meg nem értem, nagyon szeretném megérteni. Sokszor gondolok rá. Nagyon jó színészvezető. Olyanok az instrukciói, mint a versidézetek. Mindig azt éreztem: ezt nem lehet nem megcsinálnom. Annyira pontos volt, amit és ahogyan kért.

Számít valahol a tudásban, hogy független társulatban vagy kőszínházban szerezte? Ha tehető ez alapján különbség színház és színház között, mi a különbség?

A munkát mindenhol nagyon komolyan veszik. Ha tízen vannak egy társulatban, az nyilván családiasabb. Annak is megvan a varázsa, ha a színész maga építi a díszletet vagy ha úgy van vége az előadásnak, hogy felseprem a színpadot.

Arra gondoltam, hogy nem inkább színház-e az előadás születésének minden pillanatában jelen lenni, mint a kőszínházra jellemző színházi üzem részeként benne lenni egy előadásban.

Amikor idejöttem, az volt a legkézzelfoghatóbb különbség számomra a független társulatokhoz képest, hogy mennyien dolgoznak azon, hogy elkészüljek. Sminkesek, öltöztetők, kellékesek. Plusz-felelősségérzetet adott: ha már annyian rajta vannak azon, hogy jó legyen az előadás, és én is jó legyek benne, nem lehet, hogy ne legyek jó, hogy ne adjak bele mindent.

Akkor ön, a színész felől nézve mondható-e, hogy a színészet szakma, ami minden körülmények között képessé tesz a teremtésre?

Szerintem nem jó, ha a színész nem tudja magát elképzelni valamilyen színházi világban, színpadi helyzetben vagy szerepkörben. Van persze, ami jobban áll neki, mert közelebb áll az egyéniségéhez. De jó rendezővel a személyiségem, a karakterem ellenében kiosztott szerepben is meg lehet találni önmagam. Szerintem a színésznek is nagyon jót tud tenni, és igazi kihívás a számára, ha a karaktere ellenében osztják rá a feladatot. Amire egyébként egyre kevesebb a példa – a filmes és a színházi világban is inkább szeretnek biztosra menni, mint hogy esetleg meglepetéseket okozzanak.

Marja Lebjadkina a Béres Attila-féle Ördögökben – ez a személyisége ellenében kapott vagy annak megfelelő szerepe?

Nagyon szeretem ezt a szerepet. Hálás is vagyok érte. Ő sánta, sérült lány. Úgy gondolok rá, mint aki a maga teremtette világba akar menekülni a koldusszegény környezete, a bátyja elől, aki bántalmazza. Félkegyelmű, mesevilágban várja a hercegét. A kivonulása, az ábrándjaihoz való ragaszkodása tudatos. A személyiségének ez a része például közel áll hozzám.

Ez így, belegondolva megfejtett karakter?

Igen. De már a történetet olvasva, elsőre ilyennek éreztem őt.

Egyszerre kívül és belül a valóságon – ez az állapot tiszta elméjű színészi játékkal visszaadható? Vagy kell hozzá érzelmi elborultság?

Attila erősen gondolt valamit erről a szerepről, terelgetett afelé, ami az autizmussal leírható. Én nagyon másnak érzem Marját. Végül megcsináltam, ahogyan kérte, de igyekeztem bent úgy megélni, ahogyan én gondoltam.

Mit jelent az, hogy bent? A lelkében?

Igen. És rájöttem, nem kell ahhoz ragaszkodnom, hogy mindent megmutassak. Érezhető lesz kifelé is attól, ha befelé élem meg. Ez valami köztes állapot. Mint ahogyan nekem az őrület is annak számít. Szerintem mindannyian találkoztunk már olyan sérült emberrel, aki az őrület állapotában is tud tisztán látni dolgokat.

A játéka ismerős – olyan embert juttat az eszembe, akinek a beszéde dacol a gondolatai áramlásával. Kontrollálhatatlan, de időről időre feltisztul, és akkor megmutat valamit a személyisége normalitásából.

Örülök, ha így látja. Én sokszor érzek velük kapcsolatban úgy, hogy őszintébben léteznek, mint az egészséges emberek.

Ahogyan él ebben a szerepben, az megkívánja-e a színésztársaitól, hogy a saját színpadi karaktereiket az ön játékához képest is formálják?

Muszáj, hogy hassunk egymásra. Sztavroginról sem gondolom, hogy csak egy őrült nőt lát, akit fogadásból feleségül vett. Hanem pont amiatt, amiről beszéltünk: vonzódik is hozzá, a tisztaságához.

Nem téma ez, például a próbákon?

Ha simán megy minden, akkor kialakul magától a színpadon. Ha nem, akkor beszélünk róla. Ez most kialakult.

Vesztes nőalak a legkisebb boszorkányként is – Lázár Ervin meséjében nem az öné a beteljesülő szerelem, a jónak kijáró jutalom. Arra tanít a mese, hogy szoknunk kell az életet?

Ennek a kis boszorkánynak a szerelem adja az önmaga sorsára vonatkozó útbaigazítást is: szeret rosszalkodni, de a boszorkánysághoz nincs túl sok köze. A felébredő érzés rádöbbenti, hogy sokkal jobb jónak lenni, segíteni valakinek, még akkor is, ha tudja, ennek nem feltétlenül lesz boldog vége a számára. Nem áll ellen a fájdalomnak. Ha jól csinálom, a gyerekek is megéreznek a boldogságnak ebből a másik dimenziójából valamit, és nem feltétlenül teszi szomorúvá őket a mese befejezése. Engem arra tanít ez a mese: ha a szívünk szerint élünk és cselekszünk, a szabadságunk kárpótol bármiért.

Valóban így van ez az életben is?

Én remélem, hogy hosszú távon igen.

Ez a tapasztalata.

Szeretem ezt hinni. Dolgozni kell érte. De ha valaki úgy él, ahogy jónak és igaznak találja, ha következetesen megmarad a saját értékrendjén belül, bármit hozzon is az élet, meglesz a jutalma érte.