Eltűnőben a hagyományos locsolkodás

– A locsolkodás eredetéről fennmaradt a néphagyományban egy eredetmonda – hívta fel a figyelmet Tóth Arnold, a Herman Ottó Múzeum tudományos titkára. – Ez úgy szól, hogy a feltámadás hírét vivő asszonyokat a római katonák locsolták le vízzel, hogy magukhoz térjenek, és ne beszéljenek bolondságokat Krisztus feltámadásáról. Az eredetmonda úgy tartja, hogy ennek emlékére, ennek megismétléseképp történik a locsolkodás. Azonban valószínűleg nem ez az igazság, hiszen a néprajztudomány kutatásai szerint a locsolkodás nagyon jól beleilleszkedik a húsvét általában vett vízszimbolikájába. Ugyanis a víz nemcsak a locsolkodáskor jelenik meg a húsvéti hagyományokban, hanem jelen van már nagypénteken is. Mégpedig olyan formában, hogy a nagypéntek hajnalán végzett szertartásos mosakodásnak mágikus erőt tulajdonítottak a néphitben. Úgy gondolták, hogy ha a lányok megmosakodnak még napfelkelte előtt vagy a felkelő nap fényében egy lavór vízben, esetleg a patak vizében, a legények és a férfiak pedig leviszik a vízhez az állatokat hajnalban, és megfürösztötték nagypéntek reggelén, akkor az egész évre biztosította az egészséget, a szépséget és a jólétet számukra. A víz megjelenik a katolikus egyház húsvéti szertartásában is, mert a nagyszombatról vasárnapra virradó feltámadási misében vízszenteléssel kezdődik a liturgia. Tehát az egyházban használt szenteltvizet is ekkor szentelik meg, és mindezek visszavezethetők arra a nagyon ősi szimbólumra, hogy a víz az újjászületés. A keresztények számára a keresztségben való újjászületést jelenti, általában véve pedig a tavaszi újjászületésnek, a megújulásnak egy nagyon ősi szimbóluma. A víz az élet. És ha ezeket végiggondoljuk, akkor már egyértelmű, hogy miért locsoljuk meg a lányokat vízzel húsvéthétfőn. Azért, mert ezzel az egészséget, frissességet, szépséget, az újjászületést biztosítjuk számukra – fogalmazott Tóth Arnold.  

A népszokások változnak  

Jelezte: a folkloristák rendszeresen foglalkoznak azzal is, hogy a népszokásaink hogyan alakulnak át. Ugyanis az, amit mi a néprajzi lexikonban vagy a néprajzi szakirodalomban olvasunk, a népszokásoknak a 19. század második felére, a 20. század első felére jellemző állapota. Hajlamosak vagyunk ezt etalonnak tekinteni, pedig a népszokások folyamatosan változnak, ahogy a társadalmi elvárások és a családi, közösségi szokások is. Ezt a változást épp a húsvéti hagyományokban lehet nagyon jól tetten érni. A középkorúak és idősek el tudják mesélni, hogy az ő gyerekkorukban még volt locsolkodás. A férfiak jártak házról házra, meglátogatták a rokonokat, meglocsolták a lányokat és az asszonyokat. Később már csak a gyerekek locsolkodtak, most pedig egy idő óta annak vagyunk a szemtanúi, hogy már a gyerekek sem nagyon tartják ezt a szokást. Ott létezik még, ahol ezt megszervezik a családok vagy a hagyományőrző közösségek, esetleg iskolai osztályok. Kell egy karizmatikus pedagógus vagy vezető és egy jó közösség. Erdélyben, a Felvidéken, de a mai Magyarország területén is vannak még olyan települések, ahol tudatosan életben tartják a húsvéti hagyományokat. Nem csak a matyó húsvétra kell gondolnunk, és a hollókői húsvétra, hiszen azok elsősorban a kulturálisörökség-turizmusnak szólnak, hanem az eredeti formájukban megmaradt szokásokra. De általában véve igaz, hogy eltűnőfélben van a húsvéti locsolkodás szokása, hangsúlyozta Tóth Arnold.