Örökre beég az emlék

Megáll az idő, a kép állította meg. Jól tette, nem tette jól – min múlik ez is? Kimetsz a felvétel valami, egyetlen hang kimondására sem elég pillanatot a történetfolyamból, nem hagyva nyugodni: azonos-e a rész az egésszel. Persze, hogy nem. Jézus a színpadon, komédiások tömegében – a dráma kimerevítve felfedi a groteszket. A mozdulatok megtörnek, torzul a lendület, az arcokra fagy a kifejezés. Láttuk, ha láttuk az egészet előadva, a szívünk szorult belé, és nyilván, ezt a villanást is ott sodorta a többi. A szem, az agy mégis csak a szenvedést rögzítette – örökre beég az emlék, száz év múlva is úgy mondanánk: micsoda remekmű volt ez! Micsoda este! Azon volt a színház, hogy megértsük a magasztosból az emberit, ahogyan és amiként örök értelmet nyer, visszavonhatatlan példázattá válik. 

Hanem: a kép elkészült, a kép készítője megtartotta. Belegondolhatunk: mi dolgunk ezzel. Talán főleg az, hogy megértsük, a fotó születése mennyire nem természetes, mennyire nem nélkülözheti a gépet kezelő, a felszabadult nevetésre és együttérzésre egyaránt képes személyiséget, aki tudatában van, hogy olyat mutathat, amit csak általa ismerhetünk meg. Különös és szép – mert emberi – hangulatot kap az ábrázolás. Idős nőalak dereng át a szavazófülke vásznán. Történelmi időkben. Hihetjük: már döntött, és reméljük, tiszta lehet a lelkiismerete afelől, hogy jól. Ételgőzben emelkedik a horpadt műanyagtányérből a műanyagkanál, a hátteret elmosódott férfialak tölti be. Igazat mond a kép, és valódit.