Mindennapok. Erő a küzdéshez

Mondják, hogy jó év volt. Vagy nem volt az. Kinek, hogy. Feltűnik azért, hogy milyen szépen bele lehetett fáradni a végére - az élet energiái is mintha hozzá akarnának igazodni a naptárhoz. Lendületvétel és bágyadt merengés között képes kifeszülni az év, ez keretezi az egymásba olvadó hónapokat. A néző aztán ezért is csak csodálja a küzdés erejét a fotókon - honnan van a teljesítménynek ez az akarása, mi táplálja, honnan veszi elő a maga tartalékait. Jó helyen legyen a találat, a győzelem adjon értelmes célt a feszülő izmoknak, üljön az ütés - kiszakadva az időből legyen meg az élménye, hogy vagyunk. Lehet-e mondani, hogy nincs tétje annak, amit ember csinál – hát hiszen ez az élete, bármit tesz is, amíg mozdulni képes.

A fotó azt meséli, ahogyan a test mesél. Ahol hév van, ott az a történet. Ahol valaki csak ül a földön, a hátát az oszlopnak támasztva, míg a vele közös térben kiállítás nyílik, ott elcsigázott színészről mesél a kép - két erőpróba közötti, intim pillanatában. Nézni szinte illetlenség. Nem  látni, mert az a kép még nem készült el akkor és ott, de tudni: feltámad majd a szerepben. 

Van az, amikor a kép mindent elmond, elég csak ránézni. Van, amikor - bár talán nem dolga ez - vágyat is ébreszt látni a gondolatot, érteni az érzést: mennyit mutat belőle, vagy mennyit fed el az elégedett mosoly, miközben az arc kerül a fókuszba. 

A kép, kiköveteli a maga idejét.