Nekrológ helyett, Kobold Tamás emlékére

Még a decemberi kora délutáni világosban ültünk le beszélgetni Tamás szobájában. A szokásos időközi „rapportra”, kimért időre. Jolika, az örökös titkárnő, legalább háromszor kérdezte meg, kérünk-e még teát. Ám hiába próbálta diszkréten jelezni a fogadás végét, hasztalan tette, ez az audiencia hosszabbra sikerült. Majd mi más tehetett, lekapcsolta a villanyt a szobájában és elköszönt.

Kobold Tamás – minden elődjétől eltérően – folyamatosan töprengő, ám mégis határozott egyéniség volt. Mindenki tudta, ő bármikor, bárhol feltűnhetett a hivatalban. Már alpolgármesterként is gyakran bebolyongta a városházát, hogy elbeszélgessen az aktuális ügyekről. Inkább házhoz ment, mintsem bárkit is magához rendeljen. Politikusként lett kétszer is megválasztott polgármester. Miközben kitapasztalta, ezek a pozíciók nem mindig kompatibilisek. Már az első ciklusa idején csábították a parlamentbe, de nemet tudott mondani. Úgy gondolta, két lovat egyszerre senki nem tud megülni, hiába is szeretné. Különben nem is hagyta volna cserben szeretett városát, Miskolcot.

A szobája egy kisebb várostörténeti múzeumnak is beillett. Ízlése szerint csaknem összes elődjének a portréját kitette a falra. Bevallotta, maguk között elbeszélgetnek. Történészként nemcsak a kedvenc diósgyőri várának rendbetételét támogatta, de elődjei tetteit és mulasztásait is precíz alapossággal tanulmányozta. Nem egyszer elmondta, sok látványos beruházás nem fűződik majd a nevéhez, hiába mentegetőzik, az ő idejében elsősorban a hiányzó és az elöregedett közműhálózatot kell kiépíteni. Rá maradt az utak felújítása, a sáros kavicsos városrészek aszfaltozása és az ivóvíz- és a szennyvízcsatorna fektetése.

Szigorú, racionális gondolkodásmódja ellenére igazán romantikus alkat volt. Keresztény szellemisége nem viselte el az értelmetlen látszat ájtatosságot. Karitatív tevékenysége emlékét őrzi a város legsikeresebb szociális szolgáltatója, a miskolci Máltai Szeretetszolgálat.

Saját archívumomban kerestem rá közös képeinkre. Nemcsak hangoztattad Kassa és Miskolc gazdasági tengely fejlesztését. Ha a szlovák köztársasági elnök átugrott a Búza téri piacra lacipecsenyézni, Te vártad az olajos, zsírszagú standoknál. Ha úgy gondoltad, ideje a hámori Szeleta barlangnak egy országos hírverést kelteni, felcsaltál minket a helyszínre. Jolika jól őrizte az irodádat, de ha mégsem, akkor magad néztél körül a hallban, vár-e valaki bebocsájtásra.  Utánozhatatlan munkatempót diktáltál magadnak, amit később megsínylett az egészséged. Toltad a bevásárlókosarat, sűrűn láttak a piacon vagy a nagy áruházakban. Ezek voltak az igazi fogadóórák. Olyan nem volt, nem történhetett meg, hogy bárkit is elküldjél magadtól. Igen, ne is tagadd, látszott, élvezted ezt a megérdemelt, kiérdemelt népszerűséget. Rászolgáltál.

Akkor, azon az estébe nyúló beszélgetésen kedvemért felpróbáltad a polgármesteri láncot. Büszke voltál rá, hogy elkészítetted a csodálatos kis tarsolylemezekkel díszített ékszert. Méretedre szabták, s megnyugtattál, ez az utánad jövőkre is jó lesz. Elárultam, láttam a város napján már rajtad, ahogyan a majorettek előtt ezzel a nyakadban vonultál. Meg is mosolyogtuk, amikor a lányok megálltak táncolni, Te pedig észre sem vetted, csak mentél tovább. Egyedül.

Végül ketten maradtunk a nagy irodádban. Együtt ballagtunk le a ki halt hivatalból. Körülnéztél a titkárságon, kikapcsoltak-e minden gépet. Gondosan magad oltottad le a lámpákat még a folyóson is. A portásnak előre köszöntél. Búcsúzóul jegyezted meg, magunk után ne hagyunk rendetlenséget…