Az „aranyidők” földalatti emléke – volt egyszer egy miskolci művészklub

Lehet-e ismét a helyi művészeti-kulturális-közösségi élet tereinek része a Dőry-pince? Ennek az esélyét erősítheti, hogy a formálódó miskolci kulturális koncepció a korábbinál nagyobb szerepet szán a belvárosnak. Az egymáshoz kapcsolódó, a májustól augusztus végéig tartó hetekre fókuszáló programok kínálatában szerepet kaphat a főutcai művészklub is.

Fontos pont

Ma már nemcsak a Dőry-pince egykori jelentősége szorul magyarázatokra, de az is, hogy hol van ez a valóban különleges hely, amelyet húsz éve nyitottak.

Artisztikum és sejtelmes pinceklubhangulat, földalatti és magaskultúra a Miskolci Galéria épülete alatt, a Széchenyi út járdaszintjére nyíló ablaklyukakkal. A miskolci vagy a városhoz kötődő művészek és a művészetet kedvelők egykori találkozóhelye.

A galéria korábbi épületéből, a Déryné utcából költözött ide a művészklub, az „aranyidőket” idézni.

Az aranyidők fogalma Dobrik István akkori galériaigazgatótól való idézet, a 2000. október 21-i Észak-Magyarországból emeljük ide: a megyei lap nagy terjedelmet szánt a Dőry-pince megnyitásának.

Sokak emlékeznek úgy, hogy semmi túlzás a szóhasználatban: a művészklub valóban nagy jelentőséggel, inspiráló erővel bírt a miskolci nem hivatalos közéletben, vagy csak egyszerűen segített elviselni a rendszerváltoztatás előtti évek szűk levegőjét. Nem volt indokolatlan a várakozás, hogy ismét lesz valami fontos pont, és újra csak a galériának – és a megvalósításban közreműködött Szépmesterségek Alapítványnak – köszönhetően.

Az ügy fontosságát érzékelteti, hogy három – különböző korosztályt képviselő, eltérő utat járó – művész, a Kossuth-díjas Feledy Gyula, Borgó és Urbán Tibor falfestményekkel készült a nyitásra. Később Pataki János és Lóránt János Demeter is festett ide seccókat – az alkotások a Dőry-pince értékét anyagi és szellemi értelemben is növelték.

Az új helyen kezdődött új korszakról elmondható, hogy a művészklub huszonegyedik századi húsz éve alatt előbb nyitott, sok szép és emlékezetes estét kínáló intézménnyé vált, majd elkezdett kikopni a köztudatból. Hogy miért – a változó idők hozadékának kisebb-nagyobb összefüggésekben való vizsgálata vihetne közelebb a megértéshez.

Miközben sok okot lehetne mondani, ami miatt újra érdekes lehetne a Dőry-pince: a seccók egy-egy művészi életútba illeszthető, figyelmet érdemlő alkotások, külön-külön és egyben is korlenyomatok. A miliő messze meghaladja a város más szórakozóhelyeinek vizualitását, extra és egyedi. A művészetek más, környékbeli helyszínek programkínálatában is megjelentek – volna és lehetne rá igény a pandémia utáni jobb korban.

Felújítást igényelne

A mellette érveket a valóság körülményei árnyalják: a hosszabb ideje zárva tartó Dőry-pincét a kedvünkért nyitotta ki a Herman Ottó Múzeum igazgatója, hogy lássuk a jelenlegi helyzetet. Dr. Szolyák Péter a közelmúlt történéseit rögzítő aktákat mutatott: 2018-ban lett volna bérlő, de a falfestmények nagyobb részének „elfedését” kérte. A múzeum levélben várt nyilatkozatot a szerzői jogok védelme alá eső művekről az alkotóktól, illetve a képviselőiktől. Öt megkeresésből háromra érkezett válasz, egyértelmű akarattal: ragaszkodnak hozzá, hogy a seccók a helyükön maradjanak.

A fehér falak egy részén jól látható a salétromosodás. Pataki János festményeit részben kikezdte a klíma: a pince szellőzése nem megoldott, a levegő nem temperált, a helyiséget nem lehet átszellőztetni, a söntéshez tartozó helyiség penészes. Az újranyitás az állapotban mutatkozó megoldandó feladatok sorát feltételezi, a környezet felveti, hogy lehetséges-e huzamosabb ideig az egészség károsodása nélkül itt tartózkodni. A tavaly született szakértői vélemény szerint általános forgalmi adóval együtt több mint hétmillió forint lenne a pince helyrehozása, a képek restaurálása. Ez az összeg még nem tartalmazza a feltétlenül kiépítendő állandó klimatizálás költségeit. A múzeumnak az állagmegóvásra, a felújításra nincs pénze – a szakmai és közönségforgalmi szempontból nagyobb jelentőséggel bíró bemutatóhelyek rendbehozása is megoldatlan. A múzeum helyzete ezt leszámítva is sajátos: nem tulajdonosa, hanem kezelője a galériaépületnek. (Megjegyzendő: az akkori jogszabályok és helyi fenntartói döntések értelmében az önállóságát odahagyva a Miskolci Galéria csak 2013 óta tagintézménye a múzeumnak, ez adja ma az utóbbi illetékességét például a Dőry-pince ügyében is).

Dr. Szolyák Péter szerint a Dőry-pince esetleges újranyitása akkor lenne célszerű, ha a programokba bevonhatnák a galéria udvarát is – ehhez viszont azt ideiglenesen fedhetővé kellene, lehetne tenni.

Fontos, még fontosabb

A romlást meg kell állítani – ezt Borkuti László közművelődési és turisztikai tanácsnok mondta, akivel szintén együtt néztük meg a pincét. Hogy ezt hogyan lehet megállítani – ezzel kapcsolatban a tulajdonos miskolci önkormányzat képviselője a város most formálódó kulturális koncepcióját említette. Az elképzelések között szerepel a belvárosi kulturális negyed megvalósítása. Az egykor Miskolci nyár összefoglaló néven ismert rendezvényeket hozná vissza a program a városközpontba, májustól augusztus végéig. Szerinte is lehetséges helyszíne lehetne a kulturális-művészeti-szórakoztató programkínálatnak a Dőry-pince-galériaudvar együttes.

A tanácsnok szerint a tervezésben és a megvalósításban is szükséges a fontossági rangsor megállapítása – milyen terek és mekkora költséggel vonhatóak be. Az már most is látható, hogy a közösségi művelődés és szórakozás több, újra helyzetbe kerülő helyszínén is szükségesek felújítások. A jövő nyárra most 36 millió forint áll rendelkezésre, de mint a Miskolc Város Kultúrájáért Közalapítvány témába vágó sajtótájékoztatóján elhangzott: további, például pályázatokból, helyi mecénásoktól bevonható forrásokat szeretnének elérni.

Szellemisége idevaló

„A boltíves pincehelyiségbe betérőt Feledy Gyula képzőművész szentimentális, stílusában és témájában is egyfajta hagyományt követő falfestménye fogadja.

– Olyan alakokat festettem meg, akikkel mély barátság kötött össze – kezdte Feledy Gyula. A bohémnek ábrázolt társaságban így tünteti fel Demeter István sajószentpéteri lelkészt, „az elementárisán kirobbanó amatőr festőt”, Kondor Bélát, „az újkori magyar művészet legkiemelkedőbb csillagát” s több művésztársát, Csohány Kálmánt, Lukovszky Lászlót, Lenkey Zoltánt, Reich Károlyt – mindenkit sajátos ismérveivel jellemezve. Egymáshoz s Miskolchoz való kötődésüket szubjektív utalások fejezik ki.

– Mi is juthatott volna eszembe e meglehetősen egyedi felkérés kapcsán, mint a klub szellemiségéhez is kötődő, szabad asszociációban megfogalmazott társaság? A stílus talán idejétmúlt, de szellemisége idevaló, s egy kis „miskolciságot” is kifejez – mondta Feledy Gyula.”

(Észak-Magyarország, 2000. október 21.)

(A borítóképen: Feledy Gyula olyan alakokat festett meg, akikkel mély barátság kötötte össze)