A kövek némák, de sokat mondanak

„Legyen tanú ez a kőoszlop” – ezzel a Tóra-idézettel kezdte beszédét Radnóti Zoltán rabbi a Garadna határában rendezett június 30-i ünnepségen. Magyarázatként hozzáfűzte, a kő ugyan néma, de nagyon sok üzenetet ad át nekünk. Ez az emlékmű őrzi az abaúji faluban egykor élt Spielberger Herman leszármazottainak, az 1944-ben elhurcolt, az auswitzi haláltáborban elpusztult 35 családtag nevét, de egyben szomorú mementó is. „A múltunk ismerete, a közös emlékezés nagyon fontos, hogy ne lehessen újra holokauszt” – figyelmeztetett a rabbi.

Rabbi soha nem élt Garadnán. Zsidó sem sok. A fennmaradt statisztikák szerint 1910-ben 46, 1941-ben mindössze 16 személy. A legközelebbi fiókhitközség Hernádvécsén működött, a legközelebbi zsinagóga Kassán. Garadnán temetőjük sem volt, ezért Spielberger Herman jelölte ki azt a helyet az erdő szélén, ahová 1889-ben eltemették első feleségét, Sárát, majd 1910-ben őt is. Halála után a gazdaságot, a boltot az özvegye és gyermekei vitték tovább. De a sors úgy hozta, senki sem maradt a faluban. Mindössze két sír volt a zsidó temetőben. Spielberger Herman 13 gyermeke és utódai szétszóródtak a nagyvilágban, akiket pedig a vészkorszak idején elhurcoltak, azok közül 35 pusztult el az auswitzi haláltáborban. A garadnai temető pedig a szocialista átalakulás áldozata lett. Amikor Vladimír Rott, az egyik unoka 1986-ban először járt Garadnán, már csak az idősebbek emlékeztek a Spielberger családra, és arra, hogy hol volt a temető. A falu lakóinak segítségével sikerült pontosan azonosítani a helyet, és előkerült néhány darab is Sára asszony sírkövéből. A következő évben elkészült ezen a helyen két emlékjel, majd Vladimír Rott folytatta kutatómunkáját, megkereste a még élő rokonokat Amerikában, Kanadában, Izraelben, Németországban és Magyarországon is. Összegyűjtötte a család múltjával kapcsolatos dokumentumokat, régi fényképeket, leveleket.

Könyvek a borzalmakról

Vladimír Rott az egykori Szovjetunióban, Bobjurszban született, de 1974 óta Kanadában él. Garadnáról csak édesanyjától, Reginától – Spielberger Herman 12. gyermekétől – hallott. Szülei a jobb megélhetés miatt, a gazdasági válság elől menekülve emigráltak a Szovjetunióba. Vladimír hároméves volt, amikor az édesapját, a miskolci születésű Róth Ferencet a sztálini tisztogatások idején gyanús elemnek nyilvánították, letartóztatták, majd Szibériába vitték, a fogolytáborokból soha nem tért vissza családjához. Ott maradt idegen földön a fiatal édesanya a két kisgyermekével. Ezekről a borzalmakról is szólnak Vladimír Rott könyvei.

Az Apám levelei a szibériai munkatáborokból 2007-ben jelent meg angolul és magyarul. A következő évben kiadták A sors ellenében című sorozatának első részét, a Szenvedésből vigaszt, a második rész pedig A fölfedezés öröme címmel jelent meg 2010-ben. A 2012-ben napvilágot látott Miszovaja állomás a mongol származású feleségének a családjáról szól. A visszaemlékezések, dokumentumkötetek mellett több regényt is megérne a szerző élettörténete a nélkülözésekről, az iskoláiról, az egyetemi évekről, a Lada-gyárban végzett munkájáról, a családjáról, gyermekeiről, a disszidálásáról, a kanadai újrakezdésről…

Tanulhatunk tőle

Sokat tanulhatunk Vladimír Rott-tól, mondta Pauló Tiborné, Garadna polgármestere is. Mindannyiunk számára példa lehet embersége, derűje, kitartása, családszeretete. Ennek köszönhető, hogy elkészült az új emlékmű is, egy kis táblán olvasható az auswitzi haláltáborban elpusztult rokonok, családtagok neve. Már ennek az építését tervezték, amikor tavaly megtalálták Spielberger Herman elveszettnek hitt síremlékét is. Azt már nehéz lenne kideríteni, hogy a temető felszámolásakor miként került be a faluba a márványlap, de amíg el nem iszapolódott, erre lépett, aki vízért ment a kútra. Évek múlva a porta új tulajdonosai próbálták megigazítani az elcsúszott kútgyűrűt, amikor az ásó a márványkőbe ütközött. Így most a helyére kerülhetett ez a síremlék is. Vladimír Rott építész fia, Sándor tervei szerint, a családtagok anyagi támogatásával, a garadnai lakosok segítségével elkészült az új emlékmű. Az avatóünnepségen a legfiatalabb leszármazottak olvasták fel a 35 áldozat nevét, majd a férfiak együtt mondták el a kaddist.

– A kaddis nem gyászima – hívta fel a figyelmet Radnóti Zoltán rabbi –, a kaddis egy himnusz, amellyel megköszönjük, hogy itt vagyunk, hogy élünk. Hiányoznak nekünk, akik elhunytak, de ezt a hiányt töltsük meg imával, emlékekkel! Ez a kő legyen egy zarándokhely, ahová el lehet jönni emlékezni, imádkozni, sírni... Emlékükből mindenki számára legyen áldás.