A szüleim is ott voltak a pokolban - Koncentrációs tábor után málenkij robot

Miskolc - Édesanyja 35 kiló volt, amikor felszabadult a tábor. A holokauszt áldozataira és túlélőire emlékeztünk nemrég.

– Az édesanyámat és a szüleit koncentrációs táborba vitték, az édesapámat pedig munkaszolgálatra hívták be. Kissé tragikomikus, de az édesapámat a második világháború után a szovjetek még málenkij robotra is elhurcolták – idézi fel szülei történetét és az embertelen időket Flecker István, a Miskolc Zsidó Hitközség tagja. Január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja, ennek kapcsán hívtuk meg őt szerkesztőségünkbe. Kiderült, Miskolcon már csak két olyan hölgy él, akik megjárták a poklok poklát, valamely koncentrációs tábort, de mindketten 90 felett vannak, és rendkívül felzaklatta volna őket a borzalmas idők felidézése. Ezért vállalkozott István a beszélgetésre. Elöljáróban elmondta, szinte nincs is olyan zsidó család, amelyiknek ne lenne holokauszt-áldozata.

Úgy gondolom, minden társadalomnak fontos lenne, hogy feldolgozza a múltját.” Flecker István

Gettósítás, vagonírozás

– Az én családom története is nagyon szomorú. Az édesanyám szülei Debrecenben laktak, majd Miskolcra költöztek. A nagyapám szabó volt. No, nem úri szabó, csak amolyan alakító, foltozó szabóra kell gondolni. A nagymama pedig háztartásbeli. Egyetlen lányuk az édesanyám volt, aki a polgári iskola elvégzése után kalaposnak tanult. Dolgozott is az egyik miskolci, zsidó kalapos családnál. 1944-ben azonban Miskolcon is elkezdték a zsidó emberek lajstromba vételét az első és második zsidótörvény alapján. Nem sokkal utána elkezdődött a gettósítás. Miskolcon a gettót a mostani Arany János utcán és környékén található 600 lakásos területen jelölték ki, ahová 10-12 ezer embert zsúfoltak be. Az étkezésükről és tisztálkodási lehetőségeikről nem gondoskodtak, sok emberre már ott éhezés várt, hiszen csak 3 napi élelmet vihettek magukkal, és legfeljebb egy koffernyi holmit. Nagymamám akkor 45 éves volt, az édesapám 58, az édesanyám pedig 22. A vagonírozás előtt diósgyőri téglagyárba hajtották az embereket. Ott egy színben „szállásolták el” őket, aminek az oldala nyitott volt, de fedél sem jutott minden család fölé. Itt az embereket már csendőrök őrizték, négy nap kellett ahhoz, hogy mindenkit vagonokba kényszerítsenek és elszállítsanak. Egy-egy vagonba közel 100 embert zsúfoltak be, élelem nélkül és egy vödörrel, ami vécéként szolgált. Édesanyám azt mesélte, hogy neki az út egy örökkévalóságig tartott, de tudható, hogy ez körülbelül 4-5 nap lehetett. Voltak olyan emberek, akik nem bírták a megalázó és viszontagságos utat, és már ott a vagonban megtébolyodtak – sorolja a történteket István, egyrészt édesanyja elmeséléséből táplálkozik, másrészt Szabó Tünde Judit történész-levéltáros kutatásaira támaszkodik, aki a miskolci zsidóság történetét dolgozta fel.

Hazatértek

– Édesanyámat Auschwitzba vitték. Úgy történt minden, ahogy a filmekben is látni. Az embereket szelektálni kezdték. Édesanyám akkor látta utoljára a szüleit, mert szétválasztották őket. Fél évet töltött Auschwitz egyik barakkjában, majd Bergen-Belsenbe vitték, ahol egy műszergyárban dolgoztatták. Innen pedig Dachauba került. Édesanyám itt szabadult föl. Amikor elvitték 58 kiló volt, amikor hazatért, 35. Sokan azért jöttek haza, mert reménykedtek, hogy viszontláthatják szüleiket, rokonaikat. De később kiderült, a nagyszüleimet elgázosították. Az egyik unokatestvérével találkozott csak az édesanyám, aki aztán kiment az USA-ba. Azonban annyira nyomasztották az átélt borzalmak, hogy öngyilkos lett. Az édesanyám viszont a miskolci zsidó kórházba került, itt táplálták föl azokat, akik visszatértek. Amikor meggyógyult, a kórház ápolónője lett, és itt ismerkedett meg édesapámmal – sorolja az embert próbáló történetet István. Bár ő még nem élt akkor, de nem szabadulhat a borzalmak okozta érzelmi hatástól.

És itt kezdődik édesapja története.

– Édesapámnak mi voltunk a második családja. Az első felesége, a két gyermeke és az összes rokona odaveszett. Senki nem tért haza. Ő ott volt aközött a 400-500 ember között, akiket munkaszolgálatra választottak ki. Hét hónapot töltött el munkaszolgálatban, és a sors furcsa fintora, hogy amikor a szovjetek bejöttek Miskolcra, valamilyen oknál fogva málenkij robotra is elhurcolták, ahol szintén 7-8 hónapot töltött. De onnan is hazajött. Igaz, összefagyott lábakkal, flekktífusszal, és nem volt több 40 kilónál, de túlélte. Ő is a zsidó kórházba került, ahol, mint már említettem, megismerkedett az édesanyámmal. Később összeházasodtak, én 1951 nyarán születtem meg. Valószínűleg édesapám sem tudta magát túltenni a történteken, mert befelé forduló, rettenetesen zárkózott ember lett. Édesanyám azonban igazi anyatigrisként viselkedett, ő volt a család lelke. És ennyi megpróbáltatás után mégis 93 évig élt – fejezi be a család történetét István. Annyit tesz még hozzá: – Úgy gondolom, minden társadalomnak, így a magyar társadalomnak is fontos lenne, hogy feldolgozza a múltját. Feldolgozzuk a trianoni eseményeket, a holokausztot, a közelmúltban történteket, amiről néha az az érzésem, hogy szőnyeg alá söpörjük. Néha kényelmesebb, kellemesebb nem beszélni róluk, tudomást sem venni róluk. De ha ezt tesszük, akkor a feldolgozatlan problémák a felszín alatt forrni kezdenek, ami negatív érzelmek és cselekedetek felé viszi az embereket.

Hegyi Erika