Szétesőben

Az a világ, amit ismerünk, szétesőben van, mondja az énekes, aki több korosztály figyelmét élvezi, talán nem véletlenül: az ember értékeli, ha a saját hangulataira döbben rá valamiben, nevet kap végre egy érzése, amire neki talán nem lett volna annyira pontos szava addig, mint ennek az énekesnek. Vagy semmilyen szava sem lett volna rá, csak gyötörte volna esetleg, nevezetlenül. Alakot ölt a világhoz való vad és idegen viszony. Ezt teszi a művészet. Bujdos Attila írása.

És most, ez is egyszer olyan kijelentésnek tűnik, ami tárgyszerű, és mégis belengi valahogyan a szomorúság. Minden széttart – és a kifejezés, ami kiszaladt az énekes száján, azt is mondja: ezzel nincs mit kezdeni. Nem lezárt folyamat, de határozott az iránya. Megtörténik.

Ez van. Jelzem, jó ideje adja fel a leckét a „minden Egész eltörött” leíró mondat is, mint ha a változás régtől feltartóztathatatlan lenne, és a folyamatos veszteség érzését adná. Olyan soha többé nem lesz, mint amilyen volt.

A változás a téma, sokféleképpen része a közbeszédnek.

Rendkívüli időket élünk, ezt mondja például a külügyminiszter, és helyzetértékelés ez is: szubjektív, mégis sokak tapasztalatát összegezni képes. Tabuk és dogmák dőlnek meg, ezt is mondja. És tényleg. Mind gyakrabban hallani: ezt sem hittem volna. És ezt sem.

Minek szól a hitetlenkedés? Látjuk a megosztott közönséget: azokat, akiket lelkesít az új és újabb határátlépés, és azokat, akik nem hitték volna, hogy a józan ész megengedje a történelemnek így sodornia az embert. Akik másféle viselkedést vártak volna, felelős személyek felelős döntéseit mindabban a helyzetben, ami történik mostanában egészen közel és távolabb, a nagyvilágban. Mert lehet a változásra készülni, együtt élni azzal, hogy mindig más van, ha egyébként is mindig más van, de bármilyen élményt is jelentsen maga a változás – kinek örömöt, kinek bánatot, dühöt –, ami mostanában van, abból tényleg nehéz elképzelni a visszalépést. Van még az a bölcsesség, miszerint olyan még sosem volt, hogy valahogyan ne lett volna – és ez kétségkívül erre a pillanatra is alkalmazhatónak tűnik: lesz valahogyan, és ebben talán nem is az számít, hogy jobban vagy rosszabbul, hanem hogy máshogyan. A sok adódó kérdés közül itt van mindjárt az, hogy kit mire ébreszt rá ez a helyzet, kiből milyen viszonyt hív elő: belekeseredik, mert a világ nem olyan, mint amilyennek megismerte és elfogadta. Engedi: legyen, aminek lennie kell, ha amúgy is tetszik neki a fordulat, vagy ha nem látja, hogy lehetne része a formálásában. Vagy dolgozik benne az elszánás, hogy a saját képére formálja, megpróbálja élhetővé tenni, mert élni nyilván kell, és nem mindegy, hogyan.

Bujdos Attila