Tenki Dalma: "Ez most már innentől az enyém. Itt jövök én"

Miskolc - Ismerős és ismeretlen érzések. Hogyan legyen, hogy ne veszítse el önmagát? Interjú: Tenki Dalma színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának új tagjával.

A felvételin leblokkolt, amikor megkérdezték, Tenki Réka testvére-e. Mégis színész lett, akárcsak a nővére. „Arról rengeteget tudok, hogy ki vagyok én. De hogy színészként ki vagyok? Mintha elölről kellene kezdenem az egészet” – mondja. Tenki Dalmával beszélgettünk.

- Miért Miskolc?

Tenki Dalma: Két éve egyetemistaként az akkori igazgató, Kiss Csaba ajánlott egész évadra szóló lehetőséget. Én viszont akkor még nem akartam egyetlen helyhez kötődni. Több helyen szerettem volna kipróbálni magam – és szerencsére kaptam jó lehetőségeket. Aztán egy év elteltével mégis úgy döntöttem, jönnék, reméltem, az akkor már új igazgató, Béres Attila számít rám, és így is lett. Kaposváron rendezett nekünk egy Koldusopera-vizsgát, amit nagyon szerettem, és úgy éreztem, ő is szereti, aki vagyok, amit csinálok.

- Mi változott, hogy most igent mondott?

Tenki Dalma: Sok városban megfordultam az elmúlt két évben, de mire beilleszkedtem volna, és elkezdtem volna önmagam lenni, mentem tovább a következő színházhoz, a következő városba. Vágytam megnyugodni, hogy egy helyen, egy társulattal legyek. Mint egy családdal – szeressük egymást.

- Mire következtet ebből?

Tenki Dalma: Egyszerűen így alakult. Mindenhol hamar beilleszkedtem, megszerettek. De az is jellemző rám, hogy az elején csendes vagyok, figyelek, nem tudom az igazi arcomat megmutatni. Idő kell hozzá. Miskolcra tavaly, évad végén érkeztem, a Kivilágos kivirradtig-előadást próbáltuk Rusznyák Gáborral. És rögtön azt éreztem: itt és most merek önmagam lenni. Ez, ilyen hirtelen eddig nem volt jellemző rám. Olyan munka folyt, amilyet én addig még nem tapasztaltam. Annyira akart és tudott mindenki együtt dolgozni.

- Megmaradt ez az érzése?

Tenki Dalma: Nehéz bátornak lennem. Most sokat vívódom, görcsölök, folyamatos a félelmem. Legfőképpen saját magamtól. Ha olyan rendezőkkel hoz össze a közös munka, képes vagyok mindent kiadni magamból. A Bakkhánsnők előadása olyan hangokat hívott elő belőlem, amiknek a létezéséről sem tudtam. Nem gondoltam, hogy ilyen helyzetekben, amikor a személyes és a színpadi életem közötti határt kell bejárnom, képes leszek helytállni. Valahogy egyre jobban merek.

- Euripidész művében Agaué a saját fiát öli meg – ezt a szerepet lényegében lehetetlen a színész saját tapasztalataiból felépíteni. Honnan tudta, milyen ez?

Tenki Dalma: Nem tudtam. Az első próbán a rendező, Szőcs Artur azt mondta: ezt a helyzetet egyfajta sokkos állapotnak képzeli. Kezdjem el és csináljam. Lett belőle egy hétperces ária, kiürült az agyam, képtelen voltam bármire gondolni – és valami olyan, tényleg egészen sokkos állapotba kerültem, amit a mai napig nem tudok visszaidézni. Ez gond, amúgy…

- …merthogy ennek estéről estére mindig meg kellene történnie?

Tenki Dalma: Így vagy hasonlóan. Mostanra már vannak cölöpök, biztos igazodási pontok, ezekhez tudom magam tartani. Egy euforikus, elmebeteg állapot, amiből kibomlik a felismerés, hogy mi történt. Látom és mondják, mit tettem, de nem hiszem el. A saját életemben, amikor meghalt egy hozzátartozóm, emlékszem, szintén nem hittem el. „Biztos, hogy nem így van.” Ebből a „biztos, hogy nem”-ből próbálok most is építkezni.

- Hogyan lehet ebből a meghasonlott állapotból jól kijönni, hogy ne hurcolja az előadás után is Agaué lelki terheit?

Tenki Dalma: Rájöttem, hogy az egyedüllét a legjobb. Sétálni kell, átértékelve mindent, azon gondolkodva, hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy ne ez és így legyen. Nagyon nem szeretném, hogy ha majd évek múlva gyermekeim lesznek, egy ilyen nehéz szerep után hazatérve azt lássák, hogy anya megzakkant.

- Az egyetemen tanítják, mit kezdjen ezzel a helyzettel?

Tenki Dalma: Nem. Ezért is gondolok erre az évemre úgy, mint valami hatalmas tanulásra. Saját magam megtanulására. Itt olyan ütemben történik minden, úgy ér egyik előadás és próba a másikba, ahogy azt én még nem tapasztaltam. De hát ez nagyon izgalmas. Főleg az, hogyan tudok teljesíteni, és mennyire tudom élvezni is közben.

- Ez most hogyan kérdés? Minden szerepében ön lesz a közös pont.

Tenki Dalma: Ez nagyon jó kérdés. De úgy jó kérdés, hogy: milyen vagyok én, Tenki Dalma? Tenki Dalma vagyok a Bakkhánsnőkben, és Tenki Dalma vagyok a Kivilágos kivirradtigban. Közben mind a két szerep távol áll tőlem. De úgy tűnik, mégsem, hiszen találtam kapcsolódási pontot. Úgy alakítottuk Gáborral és Arturral, hogy közöm legyen hozzá, mert máshogy nem is lehet. Mert magamból, a jelen tapasztalásaimból építkezek.

- A Kivilágos kivirradtig előadásában birtokolni vágyott, de birtokolhatatlan nőt alakít. Olyan asszonyt, akit kalandba lehet vinni. Ez hol van önben?

Tenki Dalma: Tudom, milyen, amikor egy nőt nem szeretnek. És képtelen mit kezdeni azzal az emberrel, aki mellette van. Újra vágyik, és azért lép félre, vagy újat keres. Lehet, a kalandba hívó férfinak mindegy, de a nő azt gondolhatja: megint királynő lesz, újra megbecsülik, újra szeretik.

- Valóban van ilyen távlata ennek a helyzetnek? Nem a nagyon örök női ösztön jelenik meg benne: hogy nőnek érezhesse magát a múló időben, ne kelljen elengednie egyetlen pillanatot sem, ahhoz kell a férfi?

Tenki Dalma: A nőnek éreznie kell, hogy tetszik. Mert a férje mellett nem érzi, hogy szép és különleges. Hogy ér valamit. És jön egy fiú, mond három mondatot, amivel leveszi a lábáról. Nyilván, szerepe van benne az alkoholnak is, de lehet, amúgy is megtenné. Lehet, hogy nem. Inkább nem.

- Az milyen érzés, amikor valami nagy történet ilyen, egész apró részletekből áll össze? Minden részlet kell hozzá, hogy lássuk az egészet. De mégis, a színésznek az egész szempontjából csak kis szerep jut.

Tenki Dalma: Ez egy kisebb szerep, de azért lesz észrevehető, mert nekem fontos. Úgy játszom, mintha főszerep lenne. Szerintem az a titok, hogy amikor a forgószínpad befordul velünk, és a nézőknek háttal vagyunk, ugyanúgy játszunk tovább, mint amikor még láttak. Nem lépünk ki a saját történetünkből. Az elejétől a végéig megvan a történetem. Tudom, honnan hová kell eljutnom.

- Minden előadásban, minden este történetet épít? Ez: alap?

Tenki Dalma: A Móricz-műben könnyű dolgom van. Végig a színen vagyunk. A Bakkhánsnőkben csak a végén megyek be: itt vagyok, rólam beszéltek eddig. Eddig az a legnehezebb színészi feladatom. Nincs íve a szerepemnek. Ülök, állok negyven percen keresztül odakint, a jelenésre várva. Megpróbálok minden mást kizárni. Nézem az ajtót, hogy végre belépjek. Így.

- Bujdos Attila -

Előadások, amelyekben a miskolci közönség Tenki Dalmát ebben az évadban láthatja:

Kiragadott mondatok

A nővéréről, Tenki Réka színművészről:

– Én szélsőséges vagyok az érzelmi megnyilvánulásaimban. Réka sokkal megfontoltabb, de ő is nagyon érzékeny. Gyerekkorunkban sokat veszekedtünk. Most már barátnők lettünk. Igazából ő az egyetlen, akivel mindenről merek beszélgetni. Szakmabeli, ami nagyon jó. Nem mindig örültem ennek. Tudtam, nehéz lesz úgy elmennem a színművészetire felvételizni, hogy én a Tenki Réka húga vagyok. Amikor erre rákérdeztek a felvételin, leblokkoltam. „Én inkább elmennék innen.” És elmentem a Kaposvári Egyetemre, ahol fogalmuk nem volt, honnan jöttem. Ha tudták is, nem mondták.

A családról:

– Apukám fénytechnikus, majd főkellékes volt a debreceni Csokonai Színházban. A nagybátyám főügyelő. Anyukám színésznő akart lenni, de ezt nekünk sose mondta, csak miután mindkettőnket felvettek. Nagyon jó emberek és erősek, és ezt tanították nekünk is. Minden helyzetben erősnek maradni, ami ezen a pályán elengedhetetlen. Büszkék, hogy mind a két lányuk színész lett.

A pályaválasztásról:

– 18 éves koromig minden akartam lenni. Dokumentumfilmeket készítek, újságíró leszek. Aztán egyértelművé vált számomra az egyetemen, hogy nagyon szeretem azt az érzést, ami a színpadon kap el. Máshol, más szakmában nem tudom elképzelni, hogy ezt felfedezhetném, nem érezném jól magam, mikor az a legfontosabb.

„...eltettem útravalónak...”

- Azt mondta: ez tanulós éve. Mi az, amit az eddigi színészi életéből magával hozott? Mi az, amire az új tapasztalatok épülnek?

Tenki Dalma: Olyan ez, mintha teljesen meztelen lennék. A Bakkhánsnők alatt sok olyan hatás ért, ami eddig sosem. A Kivilágos kivirradtig próbái alatt is azt éreztem, mintha soha nem tanultam volna semmit magamról. Arról rengeteget tudok, hogy ki vagyok én. De hogy színészként ki vagyok? Mintha elölről kellene kezdenem az egészet. Az elmúlt két évben sok előadásban szerepeltem, főszerepekben. Elkényeztettek. Ami kettős érzés, egyfelől nagyon nagy lehetőség, másfelől veszélyes is tud lenni. Idén sok mindenre kaptam lehetőséget a színháztól, kisebbet, nagyobb szerepet. Azt gondolom, nem szabad mindig főszerepet játszani.

- Már miért nem?

Tenki Dalma: Mert az ember elkényelmesedik. Muszáj azt is megtanulni, hogyan tudjuk egymást szolgálni, hogy a másik a főszerepében kiteljesedjen. Itt most azt tanulhatom, partnerként milyen. Nekem nagyon jó mestereim voltak, Kelemen József, Jeles András, Kocsis Pál. Amit elmondtak, eltettem útravalónak. Szűrtem is. Felkészültem. De ez most már innentől az enyém. Itt jövök én. Sokszor csak magamra számíthatok. Elkezdődött a felnőtté válás. Ijesztő.

- Ijesztő?

Tenki Dalma: Néha. Van rendező, aki igazából magára hagyja az embert. És bár elővehetem, amit az egyetemen tanultam, de csak a jelen állapotomra számíthatok. Nagyon fontos, hogy önazonos legyen, amit csinálok – azt érzem, jó úton vagyok.

- Nem az a legfontosabb a színházban, hogy a színész fejlődőképes legyen? Ha igen: valahonnan valahová továbblépni ugyanúgy lehet epizódszereplőként, mint főszerepben.

Tenki Dalma: Persze. Dehogynem, az a legfontosabb. Pályakezdőként és húsz év múlva is: az ember mindig tudjon magához képest újat mutatni, fejlődjön, és sose veszítse el önmagát. Azért mondom ezt sokszor, mert boldog vagyok az érzéstől, hogy nem a külvilág felé akarok mutatni valamit, hanem elkezdtem megtanulni magam lenni. Elkezdtem megtanulni felfogni, ami körülöttem van. Gyakran begörcsöltem különböző szituációkban, mert nem figyeltem eléggé azokra, akik körülvesznek. És most olyan jól szűrök. Ez biztosan a korral is jár, és a tapasztalással.