Nézőpont: Ez mire jó?

Az áttekinthetőséget akarni nem az ördögtől való. Csak valahogy jobban kellene akarni, figyelembe véve azt is, hogy pedagógusnak lenni: érzékeny, naponta a bizalom mérlegére tett viszony. Bujdos Attila írása.Képzeljük el, hogy olyan országban élünk, ahol holnap reggel mindenkinek újra a startvonalhoz kell majd állnia. Megint hadnagy lenne a tábornokból, kötéseket cserélgető ügyeletes orvos az agysebész professzorból, ügyintéző a minisztériumi főtanácsosból. Kezdő és haladó egyforma fizetést kap, aki ennél többet akar, megengednék neki, hogy bizonyítson némi papírmunkával: készítsen több tucat oldalnyi portfóliót magáról, a tudásáról, a munkájáról, az eddigi összes érdemeiről, hogy miután feltöltötte az internetre, várhasson, amíg csak valaki, akit majd ezután tanítanak meg erre a tudományra, eldöntse, ugorhat-e egy fizetési osztályt a kérelmező. Vagy nem.

Sokaknak leesne az álla a csodálkozástól, gondolom.

Mindazonáltal nem venném a bátorságot életszerűtlennek nevezni ezt az ötletet, mert hiszen éppen mostanában van kipróbálás alatt. Ez tehát maga az élet, tetszik, nem tetszik – a tesztüzemmód a pedagógusokat érinti. Az ellenállás tapintható. És tényleg, eléggé nehezen is érthető: mire jó ez?

Talán az lehet a logikája, hogy legyen látható a minőség: ki hol tart a saját szakmájában, mire kapja a fizetését. És ez bizonnyal teljesen normális vágy, jóllehet az ötletgazda oktatási kormányzat részéről kellő alapossággal meg nem válaszolt kérdés, hogy miért a dokumentumgyártásban látják a minőség bizonyítékának garanciáját. Lehet-e jó, igazságos és hasznos az a rendszer, amelyik nem veszi számításba az alkalmazott tudásba fektetett időt, fáradtságot, szívet, lelket, törődést, odaadó figyelmet – beéri papírokkal, igazolásokkal.

Nem akarnám túlszínezni, nyilván pedagógus is sokféle van, akadhat, akit ledarál a rutin, a mindenkori elvárásoknak való megfelelés kényszere, nem képes tartani a lépést a korral, talán nem is akarja, van, akinek kellene az ösztönzés, talán csak éppen egy icipici, némi távlat, amit a robot terheit nyögve képtelen önmagától észrevenni: van hová és van miért fejlődni. És a mégoly kiválóaknak is lehetnek gyöngébb pillanataik, botlásaik, idegesebb pillanataik, amikkel szintén tanítanak: embernek lenni törékeny szépség.

Az áttekinthetőséget akarni nem az ördögtől való. Csak valahogy jobban kellene akarni, figyelembe véve azt is, hogy pedagógusnak lenni: érzékeny, naponta a bizalom mérlegére tett viszony. Talán nem véletlen, hogy alig van, akiben a magyar ember jobban bízik, mint a tanárában, a tanítójában. Erről hogyan mesél a portfólió?

- Bujdos Attila -