A biztos rossz is jobb...

Várhegyi Vilmosnét,

Editet sorozatban érték a

csapások. A legelső 36 éves

korában.

– Semmi más tünetem nem volt, de

egyik napról a másikra

véressé vált a vizeletem.

Elmentem a háziorvoshoz, aki

elküldött a

nőgyógyászhoz, de ő

kizárta a nőgyógyászati

okot. Ekkor kaptam a beutalót a

diósgyőri urológiai

szakrendelésre. Megröntgeneztek, ami

alapján az orvos

megállapította, hogy

vesekövem van, arra írt fel

gyógyszert, de hiába szedtem, a panaszom

nem szűnt. Elmentem hát beutaló

nélkül egy hasi ultrahangra is,

ott azt mondták, van egy cisztám, de

azzal nem kell foglalkozni. A tünet maradt,

sőt, már alvadt vérdarabok is

távoztak a vizelettel, hát a

háziorvos elküldött a

belgyógyászatra, azzal, hogy

valószínűleg

vérképzőszervi

problémám lehet. De ott ezt a

laboreredményem alapján

kizárták – meséli

Edit.

Közben eltelt három hónap. Az hozott

változást, hogy az inger ellenére

nem sikerült a vizeletnek

távoznia. Ekkor az urológus

megejtette a vesetükrözést,

ami után a Semmelweis

Kórház

urológiájára utalta

betegét.

Az első alapján...

– Az ottani főorvos

először a 3 hónappal azelőtti

röntgenfelvételt nézte meg,

majd felém fordult, s közölte:

„Asszonyom, magának

veserákja van. El kell

távolítani, méghozzá a bal

veséjével együtt.”

Hideg zuhanyként ért a

közlés, mégis máig

hálás vagyok az egyenes

beszédért. A biztos rossz is jobb, mint a

bizonytalanság.

Edit a

kórházban még tartotta is

magát, de aztán...

– „Miért pont velem kell ennek

megesni?! Nekem két kamasz gyerekem van!”

– egyre ezt hajtogattam. A

barátnőmhöz vitt a lábam,

nála jól kibőgtem magam, úgy

mentem haza. Akkor már elváltam az

első férjemtől, de még

közös lakásban laktunk. Egyszerre

mondtam el neki és a két fiamnak.

Szerintem a fiúk még fel se igen

fogták, annyira hihetetlen volt, nem

látszott rajtam a betegség.

Dolgozni jártam, végeztem a

munkám, mint rendesen.

A műtét sikeres lett, a 7 centi

átmérőjű daganat

jól körülhatárolt volt,

így egyben eltávolították,

nem volt szükség se kemo-, se

sugárterápiára.

És még utána...

Edit azt hitte, ezzel túl van

élete nagy

megrázkódtatásán.

Újra férjhez ment, sőt,

vállalt egy közös gyermeket.

– Már a két fiú után

azt mondtam: még 40 éves koromban

szülök egy harmadikat, ha biztosan

kislány lesz. Persze, mire elértem azt a

kort, már mindegy volt, hogy kislány vagy

kisfiú. Fiú lett ő is.

Nyolchónapos volt a kicsi, amikor

bekövetkezett a csapás: a

középső fiút egy raliversenyen

kisodródott autó halálra

gázolta.

– Ezt nem lehet kihevernie egy anyának.

Folyton látom magam előtt a videón.

Csak egy pillanaton, egy mozdulaton múlt...

Ehhez képest már mintegy

mellékesen említi meg

Edit, hogy 2002-ben

méhnyakrákot is

diagnosztizáltak nála. Előtte kapott

két sugarat, aztán

megműtötték. Ez is

rendeződött.

Örökös

aggódás

– Idén januárban meghalt az

édesanyám is, s bár

korábban emlőrákja volt,

abból meggyógyult: a szíve vitte

el. Édesapám

tüdőrákban halt meg, ő

jóval korábban – meséli,

mikor arról kérdezem, volt-e

rákos előzmény a

családban.
Edit rendszeresen jár

ellenőrzésre. Fel szeretné nevelni a

még csak 11 éves kisfiát.

– Tudom, hogy

önállóságra kell nevelnem, de

folyton aggódom, nehogy neki is baja legyen.

Magamon is, ha bármi elváltozást

észlelek, már arra gondolok, csak

nem...?! Akit a darázs megcsípett...

Ezért nagyon megnyugtató, hogy a

miskolci onkológiai központban

olyan orvos kezébe kerültem, aki

biztonságot jelent számomra.

Kapcsolódó cikkek:

• Veserák: A

férfiaknál sokkal

gyakoribb

környezeti ártalom

A dohányfüst a legfőbb

bűnös