Megtalálták végleges otthonukat

Barátságos, napfényes, tiszta szobában ülünk le beszélgetni. A falon régi fényképek, egy esküvői fotón úgy vélem, az idős hölgy látható menyasszonyként, majd csecsemők, kisgyermekek mosolyognak ránk a régi keretekből.

– Nagyon jól érzem itt magam, mindenem megvan, gondoskodnak rólam. Én innen már nem megyek sehova – mondja Ambrus Pálné Etelka néni, s ahogy nézem a vékony, mosolygós arcú idős hölgyet, elhiszem neki.

Elsők között

A helyszín Nyékládháza, a Viola Időskorúak Otthona. 99 idős ember él itt. Etelka néni az első beköltözők között volt 9 évvel ezelőtt. Azt mondja, akkor halt meg a férje, és Miskolcon egy panelház második emeletén élt, ahol nem volt lift. Amikor azt érezte, hogy már teher a boltba járás, a szemét levitele, hogy sokszor megáll, míg felér a második emeletre, úgy döntött, változtat az életén. Hiszen ahogy fogalmaz, tudta: fiatalabb már nem lesz.

– Egy lányom van – mondja. – Ő nem akarta, hogy idejöjjek, hogy beköltözzek egy idősotthonba, de én erősködtem. Azt mondta a lányom: anyuci, nálam mindig van helyed. Ő azonban dolgozik, reggel 7 órakor elmegy otthonról, estére ér haza. Nekem egész nap egyedül kellett volna töltenem a napot. Azt mondtam, nem, kislányom, döntöttem. És akkor kerestük meg ezt az otthont. Ez megtetszett, szép, új lakóotthon volt, akkor még csak 30-an voltunk. Most meg egy híján százan. Mindenünk megvan. Nagyon jó az étel. Úgy higgye el, a húsleves olyan finom vasárnaponként, mint az otthoni volt. Mosnak ránk, szégyellem, de amikor ünnepekkor elmegyek a lányomhoz, már a második este vágyok ide vissza, haza – mondja fátyolos szemmel. – Már ez az otthonom!

Sokáig volt egyedül

Szépen berendezett kis szobában Sallai Boldizsár Jánosné Valika néni fogad. 83 éves. Arra kérem, mesélje el, mikor és miért döntött úgy, hogy idősek otthonába költözik.

– Meghalt az élettársam nyolc évvel ezelőtt – válaszolja. – Sokáig egyedül voltam. Egy fiam van, aki nagyon nem akarta, hogy beköltözzek ide. Szerette volna, ha hozzájuk megyek, még a mai napig is minden héten, mikor jön, kéri, hogy anyu, költözz hozzánk. De én úgy gondoltam, hogy egy ilyen „öregasszonynak” nem szabad elrontania a fiatalok életét, hétköznapjait. Én már éjjel többször kimegyek a mosdóba, szerintem ők erre felébrednének, és én nem szeretnék a terhére lenni sem a fiamnak, sem a menyemnek. Nagyon jó a kapcsolatunk, jönnek minden héten, igaz, hogy mindig megsiratom őket, de jobb itt nekem. Itt mindenem megvan, orvosi ellátás, jó ételek, programok, maximális a segítségünk. Több ilyen otthonra lenne szükség, hogy aki eldönti, hogy változtat az életén, ne kelljen éveket várnia arra, hogy egy otthon befogadja.

Várnak a beköltözésre

Magyari Vivien az otthon mentálhigiénés munkatársa, társtulajdonos. Kedves, fiatal nő, ahogy végigmegyünk a folyosón, minden lakóhoz van egy-két jó szava, egy „hogy tetszik lenni”-kérdése. Arról érdeklődöm, van-e várólistájuk.

– Igen, van – válaszolja. – Többen is várnak arra, hogy beköltözhessenek. Itt csak akkor van üresedés, ha valaki meghal. Akik helyre várnak, már ismerik az otthonunkat, hiszen először az érdeklődők, az idős ember, a családtagok jönnek el, szétnéznek nálunk, és csak ezután döntenek. Magyari Vivien hangsúlyozza, szerencsére van előgondozás, így valamennyire megismerik a leendő lakót. Elmennek hozzá, megnézik a környezetet, hol élt eddig, milyen körülmények között. Általában kétágyas szobában helyezik el őket, s nem mindegy, hogy ki kinek lesz a szobatársa.

– Itt nagyon fontos az emberismeretünk – jegyzi meg. A szobákat úgy rendezik be a lakók, ahogy szeretnék, hozhatnak otthonról saját bútort, ágyat, képeket vagy bármi más használati tárgyat. – Természetesen mi biztosítunk minden fontos dolgot, alapfelszereltséget, de ha a lakó szeretné a sajátját, semmi kifogásunk ellene.

– Nagy változás az idős ember életében az otthonba való költözés. Nehéz az elején? – kérdezzük.

Magyari Vivien szerint az elején sokszor nem az idős lakóval van baj, inkább a hozzátartozókkal. Sokan bűntudatot éreznek, hogy otthonba adják idős szüleiket, holott nincs más megoldás, hiszen akik aktív dolgozók, nem tudják ellátni a gondozásra szorulót. Szoktam mondani, hogy akkor kellene lelkiismeret-furdalást érezni, ha egyedül hagynák egész napra, hiszen általában késő délután, kora este érnek haza a munkából a családtagok. Itt nálunk soha nincsenek egyedül. Persze aki magányra, egyedüllétre vágyik, a szobájában senki nem zavarja.

– Talán a társadalmi elvárásokkal van a baj?

– Igen, sajnos nálunk még mindig nem természetes, hogy a gondozásra szoruló, önmagát ellátni képtelen hozzátartozónkat egy idősotthonban helyezzük el. Tőlünk nyugatabbra teljesen természetes, hogy a szépkorúak még aktív korukban gondoskodnak róla, vagy legalábbis kinézik maguknak azt az intézményt, ahová szeretnének bekerülni. Lassan már itthon, Magyarországon is egyre többen értik meg ezt – mondja Magyari Vivien.

(A borítóképen: Ambrus Pálné Etelka néni)