Befogadtunk a nevében egy szegény kisfiút

1998. november elején pusztító árvíz zúdult végig Kárpátalja szinte egész területén. Több ezer család vált földönfutóvá. Megindult a nemzetközi segítség, elsősorban Magyarország vette ki a részét.

Egy miskolci gyülekezet felhívására mi is jelentkeztünk, hogy megnyitjuk otthonunkat és a szívünket egy árvízkárosult gyermek előtt. Nekünk egy Álik nevű ukrán kisfiú „jutott”, aki beszélt magyarul, és öt gyermekünk mellett családunk része lett néhány hétig.

Azon a télen sok hó esett, és meg is maradt hosszú ideig. Két legkisebb gyermekünkkel és fogadott fiúnkkal naphosszat kinn voltunk a szikrázó napsütésben, és rendkívül élvezték az Avas lejtőin való szánkózást. Észrevehetően egészséges arcszínünk lett a szabad levegőn!

Megmutattuk Áliknak a várost és a környéket is. Igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy legalább az itt töltött idő alatt feledtessük vele az átélt traumát. Teltek a napok, hetek, közeledett a Karácsony. Bennem volt egy kis szorongás, hogy milyen lesz így a Szenteste egy „idegennel”, hiszen azelőtt csak szülők, nagyszülők és gyerekek ünnepeltünk együtt. Jó volt! Átélhettük, hogy milyen az, amikor megosztod a javaidat mással, olyannal, aki rászorul a szeretetedre, és aki nem tudja visszafizetni.

Távozása előtt kértem, hogy írjon a vendégkönyvünkbe néhány mondatot. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy ő nem tud írni magyarul, csak beszélni tanult meg a falujuk magyar gyerekeitől. Így ukránul írta le amit lefordított nekünk magyarra: „Mindent köszönök. Nagyon tetszett minden és jól éreztem magam.”

Mikor a Megváltó e világba érkezett, nem volt számára hely. Mi úgy kínáltunk szállást Neki, hogy a nevében befogadtunk egy szegény ukrán kisfiút. Még Karácsonyra is!