„Ha fent állok a hegy csúcsán, az a pillanat minden erőfeszítést, áldozatot megér…” – Miskolci lány a vulkánokon

Kriván Anita – amikor éppen nem a hegyeket járja – az egészségügyben dolgozik, és – mint magáról mondja – a segítő életstílusban tölti el mindennapjait. Céltudatos, magabiztos, motiváló személyiség. Nagyon optimista lelkületűnek tartja magát, és csak biztatni tud mindenkit arra, hogy ha kitartóan és határozottan akarunk valamit az életben, akkor azt el is tudjuk érni…

Miért éppen hegymászás?

Erre azt szoktam mondani, hogy a név kötelez. A vezetéknevemmel – Kriván – azonos a szlovákiai Tátra legnyugatibb ormának neve: Kriván csúcs. Születésem óta kódolva van bennem tehát a hegymászás. A szlovákok szent hegye a Kriván, az eurócentesük hátoldalán is ezt a hegyet ábrázolják. Nagyon szép legenda is fűződik hozzá. Amikor a Jóisten megteremtette a világot, leküldte az angyalait, hogy nézzenek körül a földön, hogy minden rendben van-e odalent. Az egyik angyal repült a Tátra vonulata felé és miközben megfordult, a szárnya hozzáért a Kriván csúcsához és az egy kicsit elgörbült. A csúcs azóta is ferde. Maga a Kriván név is azt jelenti a szlovákban, hogy kajla, ferde.

És hogyan kezdődött?

Első hegymászó élményeim a via ferrata utakhoz kötődnek, amely könnyített sziklamászást jelent. Ezt az olaszországi Dolomitokban próbáltam ki először. Ez lényegében egy olyan, eredetileg katonai útvonal volt, amelyet annak idején a hadi felszerelések könnyebb szállítása érdekében építettek ki, és ma már sportutakként működnek. A Dolomitok egy olyan magával ragadó hegység, amely elegendő volt ahhoz, hogy beleszerelmesedjek a hegyekbe. Következett még több ferrata út az Alpokban szervezett úton, csapatokkal. Aztán a sikereken felbuzdulva a testvéremmel elhatároztuk, hogy fog ez menni egyedül is, csapat nélkül. Beiratkoztunk egy sziklamászó tanfolyamra, ahol megtanultuk, hogyan kell magunkat és egymást biztosítani a hegyekben. Egyre magasabbra, többre vágytunk. Az egyik első csúcs a Dolomitok legmagasabb pontja, a 3343 méteres Marmolada teljesítése volt. Itt már gleccsert is kellett másznunk. Innentől kezdve a magashegyi mászás vált a szenvedélyemmé. Következtek az újabb csúcsok, és egyre gyakrabban éreztem azt az adrenalinlöketet, amely ilyenkor átjárja a mászót. Ezt az érzést kerestem a későbbi mászások során is. Éreztem, hogy nekem ez az utam, és ez teljes emberi mivoltomban megváltoztatott.

Miben változtatták meg önt a hegyek?

Türelmesebb lettem. Sokkal toleránsabbá váltam a hétköznapi dolgokban, a nézeteltérések, az apró bosszúságok kezelésében. A hegyekben nagyon sokszor olyan körülmények között kell mozognunk, aludnunk, ami rendkívül nagy toleranciát igényel: harmincan vagyunk egy szobában, egy gázfőzőt használunk öten-hatan, a higiénés körülmények is a minimálishoz közelítenek. Nőként ez olyanfajta elfogadásra késztetett, hogy onnantól kezdve kevés olyan problémát találtam a civil életemben, ami megoldhatatlan feladatot állítana elém. A problémákra ma már egyfajta magaslati perspektíváról tekintek, és sokszor eltörpülnek, nem engedem közel azokat magamhoz. Távolról, teljes egészében látva egy problémát a megoldás is egyértelműbben kikristályosodik. Igazi mentális tréning a hegymászás, mert óriási önfegyelemre oktat és el is várja tőlünk ezt az önfegyelmet. Erősíti a kitartást, ami az élet minden területén jól jön. Egy olyan plusz erőt jelent, hogy ha valamit elhatározunk, azt el is tudjuk érni. És ha fent állok a hegy csúcsán – vagy elértünk civil életünkben egy kitűzött célt –, az a pillanat mindent erőfeszítést, áldozatot megér.

A hegymászóknak mindig van olyasféle vágyuk, hogy valamely „legmagasabb csúcsot” elérjék. Mikor következett el ez az ön életében?

Nálam ez 2016-ban következett el először. Európa csúcsát, a 4810 méteres Mont Blanc-t szerettem volna mindenáron elérni. Nagyon sokat készültem rá, futásokkal, állóképességi edzésekkel, részt vetem akklimatizációs túrákon. Ilyen felkészülés után sikerült is viszonylag könnyen teljesítenem a Mont Blanc csúcsának megmászását. Ez egy technikás, veszélyes alpesi mászás gleccserhasadékokkal tarkítva. Hatalmas lelki erőt adott nekem ez a teljesítmény, mert fizikailag nem vett annyira igénybe, mint gondoltam. Magával ragadott a táj, a csipkés ormok, a hegycsúcsok. Volt egy elképzelésem, hogy amikor Európa tetején állok, akkor majd havas csúcsokat fogok magam körül látni, és ehelyett zöldes-barnás ormok vettek körül. Éjszaka indultunk el 3800 méterről, az utolsó táborból a csúcstámadásra. Telihold volt, a fénye a fagyott hó kérgén ezüstös csillogásban teljesedett ki. Kemény volt a hóréteg teteje, nem szakadt be alattunk és kopogott a lépteink nyomán. Amikor a hegyek mögül előbújt a hajnali nap, sugarai aranyszínűre festették a tájat, és ez csodálatosabb látvány volt, mint körültekinteni a csúcsról.

Mi történt még a csúcson?

Mindig viszek magammal magyar zászlót a hegycsúcsokra. A Mont Blanc-on is ott volt nálam. Büszkén emeltem a magasba. Volt velünk egy időben egy olasz csapat is. Kölcsönkérték a zászlómat, megfordították és máris olasz lobogóként tudtak vele fényképezkedni.

Megvolt Európa teteje. Mi történt utána?

Én először azt gondoltam, hogy ezzel kipipáltam hegymászó vágyaimat. De nagyon sok barátra, ismerősre tettem szert a mászásokkal, és nem lehetett kiszállni. Megtetszett az a kihívás, amely a Volcanic 7 Summits. Ez a hét kontinens legnagyobb vulkánjainak megmászását takarja: Európa, Afrika, Ázsia, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és az Antarktisz csúcsairól van szó. Elkezdtem megismerkedni velük. Rögtön az első, Európa legmagasabb vulkánjának megmászása egy vita nyomán nagyon inspirált. Amikor megmásztam a Mont Blanc-t, megkaptam, hogy nem is Európa legmagasabb pontja, mert az az 5642 méteres Elbrusz a Kaukázusban. Mivel az egyben egy vulkán is, így úgy gondoltam, hogy két legyet ütök egy csapásra, meglesz Európa teteje és a Volcanic 7 Summits első állomása. 2017-ben csatlakoztam egy csapathoz, és sikerült azt is teljesítenem. Csodálatos vidék. Egy gyönyörű, hullócsillagos augusztusi időszak volt. Nem könnyű csúcs, nyáron is nagyon hideg van, ráadásul szeles is a környék. Csak annyi ideig tartózkodtunk a csúcson, hogy a csapat minden tagja felérjen és egy közös fotót tudjunk készíteni.

Tartozik valami emlék, valami különleges érzés a csúcsokhoz?

Az Elbrusz csúcsáról a szél lefújta a havat, így tudtam magammal hozni egy dió nagyságú vulkanikus követ, ami azóta a kabalám. Van egy szokásom is, hogy amikor elindulok a csúcstámadásra, mindig kívánok valamit – legtöbbször magánéleti dolgot –, és eddig mindig teljesült is. Pedig sokszor kicsit a földtől elrugaszkodott kívánságaim vannak. Úgy látszik, a hegyeknek olyan lelkülete van, ami segíti a teljesülést.

A magassági adatokat leszámítva önnek a Mont Blanc vagy az Elbrusz Európa teteje?

Nekem mindenképpen a Mont Blanc, mert az Elbrusz környéke egy egészen más környezet. Ott a muszlim vallás érvényesül a saját kultúrájával. Ezt a különbséget megtapasztalhattam a vulkános sorozatom következő állomásán, amely Ázsia legmagasabb vulkánja, az Iránban található 5672 méteres Damavand volt, amit tavaly sikerült megmásznom. A magassága dacára egy viszonylag könnyen teljesíthető mászás volt. Érdekessége, hogy élő vulkánnak minősül, mert lehet rajta találkozni kénes kigőzölgésekkel. Mászás közben sikerült kicsit elszakadnom a csapattól és egyedül lennem a heggyel, megéreznem a lélegzését. Megerősítette bennem azt, amit korábban már kezdtem érezni, hogy a vulkánoknak női lelkük van. A Damavand segített a mászásban, szinte akarta, hogy megmásszam.

A hét vulkánból kettő megvan, Mi a folytatás?

Idén nyáron irány Afrika. Az 5895 méteres Kilimandzsáró a kontinens legmagasabb pontja és egyben legmagasabb vulkánja is. Július közepén indulunk neki, és minden reményem megvan rá, hogy sikerrel térünk haza. Aztán 2020 februárjára már megvan a következő terv. Egy magyar expedícióval Dél-Amerika legmagasabb vulkánja, az Ojos del Salado a cél, amely már 6893 méter magas, ami nagy kihívást jelent.

Későbbre nem tervez?

Ezt is megtanította nekem a hegymászás, hogy nem érdemes nagyon hosszú terveket kitalálni, mert menet közben nagyon sok minden változhat, és akkor borul az egész. A feladatok sorjázása is rémisztő lehet ezáltal. A hegymászás tanította meg nekem, hogy mindig csak a következő lépésre koncentráljak. Ha sikerül mindig a következő lépést jól megcsinálni, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy fent vagyunk a csúcson. Ugyanez érvényes a civil életre is. Ha mindig végrehajtjuk az előttünk álló következő feladatrészt, akkor szépen eljutunk a feladat végéig, azaz megoldjuk azt. Ezért nem időzítem be előre nagyon a csúcsmászásokat. Most a Kilimandzsáróra koncentrálok.

A hétvulkános kihívást mennyien teljesítették már?

A világon eddig 17 ember teljesítette ezt a kihívást, köztük 7 európai. Van egy magyar fiú, Tóth Sándor is, aki elmondhatja ezt magáról. Magyar nő még nem mászta meg a hét vulkánt. Remélem, hogy én leszek az első, aki ezt véghezviszi.

Egyszer csak vége lesz a Volcanic 7 Summits-sorozatnak. Amennyire sikerült megismerni önt, nem fejeződik be ezzel a hegymászás…

Ez így igaz. Van egy másik kihívás, amiben már most részt veszek. Európa országainak legmagasabb pontjait kell elérni. Ebben jelenleg 47 ország tartozik bele. Jelenleg úgy állok, hogy 14 csúcsot már teljesítettem. Egy ilyen mászás legtöbbször nem jelent hatalmas kihívást, de az expedíciókat kibővítjük az adott ország megismerésével, és így nagyon sok élményhez, tudáshoz juthatunk hozzá. A Magyarországhoz közeli országok csúcsait már teljesítettem. Idén is tervbe van véve néhány, amely egyben akklimatizáció is a Kilimandzsáró megmászása előtt. Ez a sorozat mindenképpen több évre nyúlik el, és mostanában szeretném a nehezebbeket teljesíteni. Később a könnyebbeket akár – ha az életem úgy hozza – babakocsival is kényelmesen lehet majd teljesíteni.