DVTK Aranycsapat

2019.12.10. 20:00

Mától Veréb Gyuri is hetvenkedhet

Veréb György, a DVTK Aranycsapatának játékosa a mai napon ünnepli hetvenedik születésnapját.

Berecz Csaba

Fotós:

Fotós:

Veréb Györggyel, a DVTK egykori kapusával, sportvezetőjével, a klub jelenlegi munkatársával beszélgettünk.


Ezt is megéltük, 70 éves lett.

Elütötte egy harang. Felettem is eljárt az idő, hetven lettem.

Ez jó vagy rossz?

Jó, mert megéltem. Hogy ennyi esztendős vagyok, és már nem tudok annyit, mint húsz, vagy csak tíz éve, az más téma. De az biztos, hogy tartalmas volt mögöttem hagyott hetven.

Ilyenkor már illik érdeklődni az egészségről is: hogy szolgál?

Köszönöm megvagyok. Volt egy műtétem a közelmúltban, a bal térdembe protézis került.

Elkopott a fociban?

A sok terhelés, a meccsek, a munka. Egykori edzőnk, Szabó Géza adott nekünk emléket öregségünkre. Amikor vele dolgoztunk, az kemény időszak volt.

De ugye nem bánja...

Azt hiszem, hogy a rettentő erős fizikai alapok nélkül nem értük volna el azokat az eredményeket a DVTK-val, amelyekre még most is jó visszaemlékezni. Mindennek ára van, én egy picit a térdemmel fizetek. A labdarúgás nekem sok szép eredményt, sikereket, barátokat, ismertséget hozott. Örülök, hogy még mindig DVTK-ért dolgozhatok.

1968-ban kezdődött ez a máig tartó korszak...

Januárban lesz 52 éve, hogy elköteleztem magam a Diósgyőrrel, azóta a DVTK-val is házasságban élek. Volt egy időszak, 1993-tól 1996-ig amikor nagyon nem egyezett az én világlátásom az akkori klubvezetésével, emiatt nem tudtunk együtt dolgozni, aztán ez változott, és azóta csak további egy év maradt ki, amikor egy másik klubvezető helyettem más kapusedzőt választott. De voltam sportoló, sportvezető, edző a klubnál, most pedig, ahogy azt valaki megfogalmazta, a klub jószolgálati követe vagyok, különböző eseményeken képviselem a DVTK-t. De az első csapatnak nem csak meccseire, az edzéseire is kijárok még, ez egyfajta rendszeresség az életemben.

Emlékszik mikor vett részt életében először edzésen?

A labdarúgás iránti szerelem az ötvenes évek elején kezdődött. Mérán laktunk, és amikor az egyik miskolci rokonunk látogatóba jött, kaptam tőle egy gumilabdát. Hogy ez pöttyös volt-e, arra már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy tőlünk 200 méteres körzetben négy fiú osztálytársam is lakott, akikkel amikor csak lehetett, fociztunk. Amikor az iskolában felső tagozatos lettem onnantól jártam az úttörő csapat edzéseire, és már meccsekre is, a szomszédos falvakba.

Hogy került a kapuba?

Magamtól álltam a gólvonalra. Tíz-tizenegy évesen órásinak tűnt a nagy kapu, de valahogy úgy éreztem, hogy itt nagy dolgokat lehet tenni, a nagyon ügyes társakat itt meg lehet fogni.

Ki vette észre, ki fedezte fel Mérán?

Erre vonatkozóan nincs információm. Hetedik osztályos voltam, amikor névre szóló meghívót kaptam a megyei labdarúgó szövetség akkori elnökétől, dr. Garadnai Sándortól, egy megyei ifi válogató tornára, Szerencsre. Elmentem, és ott találkoztam Tóth Józseffel, aki akkor az MVSC-nél edzősködött. Itt kiválasztottak, bekerültem a megyei válogatottba, de egy évet kellett még várnom, hogy elvégezzem az általános iskolát, és Miskolcra jöhessek. A villamosipariba vettek fel, és ezzel egy időben az MVSC kapusa lettem. Ekkor voltam először igazolt játékos. Hiába védtem korábban a Méra kapuját, akkoriban azokon a meccseken még nem kellett igazolással rendelkeznem.

Mekkora lépés volt Méráról Miskolcra jönni?

Tizennégy évesen óriási. Egy fél éven át rokonoknál laktam, mert a Petőfi kollégiumban elsőre nem kaptam helyet. A város, az új iskola, a foci, az új csapat mind jó hatással volt rám, az edzésekre, a meccsekre mindig nagy kedvvel mentem.

Aztán 18. születésnapja után nem sokkal a DVTK játékosa lett... Hogy?

A szüleimet felkereste a diósgyőri klub intézője, és megkérdezte tőlük, hogy elengednének-e a DVTK-hoz. Úgy tudom, hogy Diósgyőrben Salamon Józsi –, akivel a borsodi ifi válogatottban együtt játszottunk – javasolta, hogy igazoljanak le. Én jöttem szívesen, és akkoriban, fiatalon nem érzékeltem különösebben, de utóbb eljutott hozzám, hogy nem örültek az MVSC-nél a távozásomnak. De az edzőmtől nem hallottam erről, mert Tóth József, aki később a DVTK felnőtt együttesének is a vezetőedzője lett, velem együtt jött át Diósgyőrbe.

Ötven, ötvenkét évvel ezelőtt ,,picit” másképp nézett ki a diósgyőri sporttelep...

Az elmúlt egy évtizedben történtek a nagy változások. Amikor 1968 januárjában idekerültem, egy füves pálya volt, bent a stadionban, ami a sok használat miatt fűcsomókkal teli, kikopott játéktér volt, és rossz időben be sem mehettünk oda. Volt két salakos pálya pluszban, az edzésekre, meg az utánpótlás csapatoknak. Más volt minden. De imádtam itt lenni, és ez nem múlt el.

Nem lehet Önnel nem találkozni annak, aki a DVTK-nál jár.

Ötvenkét éve én itt vagyok otthon, a régi falak közé is szívesen jöttem, az új stadion pedig olyan, mint egy templom. Nagyon boldog vagyok, hogy ebben a szentélyben ünnepelhetem a hetvenedik születésnapomat.

Ha fel kellene sorolni a szép emlékeket, talán egy könyv is megtelne ezzel. Próbáljuk meg címszavakban...

Az, hogy a DVTK első csapatánál 1968-tól 88-ig védhettem, hogy 49 évesen az NB I-ben még gólvonalra állhattam 1998-ban, hogy az olimpiai válogatott kapuját őrizhettem, hogy kétszer Magyar Népköztársasági Kupát nyertünk, hogy nemzetközi tétmérkőzéseket játszottunk, hogy az NB I-ben bronzérmesek lettünk, hogy a Népsporttól az egyik meccsem után 10-es osztályzatot kaptam, és hogy 1976-ban az év kapusának is megválasztottak mind csodaszép emlék. Hirtelen ennyi jut eszembe.

Biztos van olyan is, ami rossz volt ebben az ötven-hatvan évben.

Amikor az edzőnk nem azzal kezdte a kezdőcsapat kihirdetését, hogy Veréb, az sosem volt jó érzés. Ezen kívül a sérülések időszaka volt az, ami nehéz volt. Volt kulcscsont törésem, ujj és lábujj is, de kéztörés is, volt porcsérülésem, és achilles szakadásom is, de ezekből hála Istennek sikerült felépülni.

És, ha a csodaszép emlékek közül egyet kellene kiemelnie, az mi lenne?

A legnagyobb az, hogy Lakat Károly behívott az olimpiai válogatottba, és, hogy lengyelek ellen beállított, a csapat pedig 2-0-ra nyerni tudott, Diósgyőrben. De még egyet kiemelnék: a diósgyőri szurkolókat. A fanatizmusukat, azt, ahogy ezt a klubot szeretik. Ez a miliő, ez a közeg, az a hangulat, ami itt van, ami körül veszi a labdarúgást, az egy csoda.

Főleg úgy, hogy manapság olyan a magyar labdarúgás, mint amilyen, de közel sem olyan, mint a 70-es, 80-as években volt.

Nem erre utaltam, de ha már felvetődött... A Wales elleni meccs után, akár mennyire is imádom a labdarúgást, megingott a hitem. Jó lenne jó hazai focit látni, de ennek mostanában nem sok realitása van. A világranglista, az ötvenedik hely megmutatja, hogy hol tartunk. A 70-es években szerintem nem volt ilyen rangsorolás, de szebb világunk volt. Sokkal több volt az egyéniség, a klasszis a pályákon, nem csak a fővárosi csapatoknál, hanem vidéken is. Kilencen játszottunk a DVTK-ból az olimpiai válogatottban, persze ehhez kellett Lakat Karcsi bácsi is, aki fel merte vállalni, hogy egy klubcsapatból ennyi játékost betesz a nemzeti csapatba. És sem ő, sem mi nem vallottunk szégyent. És, akkor még nem is beszéltem arról, hogy 1980-ban, amikor a második számú európai kupasorozatban, az UEFA Kupában játszottunk, eljutottunk a nyolcaddöntőig...

Viszont az olimpiáról lemaradni, az nem lehetett valami jó érzés...

Nem tudom mi lett volna, ha nincs valamilyen koncepció váltás, és 1980 tavaszán, a prágai meccsen is azok játszhattak volna, akik 79 őszén jó eredményeket értek el. Azon a meccsen, ami az olimpiára kijutásról döntött, a csehek elleni idegenbeli összecsapás előtt a hazai csapat szakvezetője még a bemelegítéskor sem hitte el, hogy nem én védek majd, azt hitte, hogy ez valami trükk. Nem tudom mi lett volna, ha több diósgyőri jut szóhoz, de ennek a meccsnek végül vereség lett a vége.

A DVTK Aranycsapatának oszlopos tagjai közé tartozik, és az egy összetartó társaság.

A sport révén nagyon sok barátság alakult ki, egykori csapatársaimmal, Salamon Józsival, Oláh Ferivel, Tatár Gyurival, Teodoru Borisszal, Szántó Gabival, Szabó Lacival, Szalai Istvánnal a mai napig nagyon jóban vagyunk, és rendszeresen találkozunk. Kutasi Lacival és Fükő Sanyival csak azért nem, mert ők távol élnek Miskolctól, Diósgyőrtől. Sajnos, vannak olyan is, akik már nincsenek közöttünk.

És születnek ma új barátságok, mondjuk játékosokkal, edzőkkel?

Vannak olyan edzők, akikkel közelebb kerültünk egymáshoz, elsősorban olyanokkal, akik kíváncsiak ránk, öregekre, és kikérik a véleményüket. Feczkó Tamás ilyen, de Bódog Tamást vagy Sivic Tomislavot is érdekelte, hogy mit gondolunk a munkájáról, a csapatáról. Az őszinte beszélgetésekből pedig akár barátságok is születhetnek.

Mi az amire azt mondja hetven évesen, hogy büszke rá?

A családom. Jövőre lesz ötven éve, hogy házasságban élek a feleségemmel, aki nagyon erős hátteret adott ahhoz, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, és aki a nehéz időszakokon átsegített. Két gyermekünk van, Viktor fiam a megyei kórházban dolgozik ortopéd sebészként, traumatológus főorvosként, Zita lányom most Svájcban él a családjában, korábban Lengyelországban nyelvtanárként dolgozott, most egy divatháznak az üzletvezető-helyettese. Három lány unokánk van, akik közül a két külföldön élőt ritkábban látom, mert a feleségem Zsuzsa jár ki hozzájuk, én pedig ilyenkor a két kutyánkra és a macskánkra vigyázok. Amúgy sem nagyon vágyom el itthonról, szeretek ebben a csendes, szép diósgyőri utcában lakni, ahol nagyon jó szomszédok vesznek körül, és ahol a családi ház udvarán tudok kertészkedni. De a család mellett még valamire nagyon büszke vagyok. A két díszpolgári címemre, arra, hogy szülőhelyemen, Mérán, és az életem központjában, Miskolcon is megkaptam ezt a kitüntető címet.


Veréb György

Született: 1949. december 10.

Posztja: kapus

Klubjai: Miskolci VSC (1964-1967), Diósgyőri VTK (1967-1988), Diósgyőri VTK (1998)

NB I-es mérkőzéseinek száma: 287

Sikerek: Magyar Kupa győztes (1977, 1980), NB I bronzérmes (1978/79), Méra és Miskolc díszpolgára

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!