Nevezzük ezt talán igazságnak

Az ember körülnéz ott, ahol éppen tart, és időtállónak látja a Furmann Imre példáját. Bujdos Attila írása.

Furmann Imre 65 éves lenne. Hat éve halott. Nem állhatunk elé születésnapján: Imre, Isten éltessen. Nem válaszolhat sem erre, sem semmi másra, soha többé. Az elmúlás szomorú. Szomorú az is, ahogyan a mondat szinte magától folytatódik: ezzel nincs mit kezdeni. Pedig biztosan van, amíg dolgozik az emlékezet.

Az emlékezet hol hálásnak, hol hálátlannak mutatkozik, néha tárgyszerű, máskor meg kifejezetten szeszélyes, felnagyít vagy jelentéktelenné tesz tényeket, körülményeket. Az emlékezetben mindig benne van az emlékező. Az emlékező ember beszél valakiről, és közben magáról beszél, szerintem ebben nincs önzés, ezt próbáltam elmagyarázni.

Valahogy a saját személyisége része lett az a másik ember. Benne él tovább.

Gyakran jut az eszembe, ilyenkor próbálom úgy feltenni a kérdést: mit mondana erről. Vagy arról. A kérdés soha nem ennyire vázlatos, ennél mindig konkrétabb. És persze, nem tudom, mit mondana, honnan is tudnám: nem mondja. Ezért igyekszem a magam számára sem fogalmazni olyan mondatokat: Imre most azt mondaná, hogy… Remélem közben erősen, hogy nemcsak az a biztos, hogyan mondaná, de az is, hogy mit – az élete elvégre a következetesség példája. Hogy létezik olyan élet, amelyben – bármi történjék is – az ember mindig önmagával azonos. Gondolom, ez adja meg az alapját és az értelmét, ha valakinek tudunk adni a szavára, akár egyetértünk, akár vitában állunk vele, mégis: tudunk ugyanarról beszélni. Ez nem lehetetlen.

A személyes példa az értékes: lehetséges és szükséges dacolni a mindenkori széljárással, ha ez a körülmény, hajladozásra késztet is sokakat. Az ember körülnéz ott, ahol éppen tart, és időtállónak látja a Furmann Imre példáját. Hogy alig is van más, akiből ennyire sugározna a személyiség szabadsága, kikövetelve a figyelmet, megbecsülést. Hogy a sors nem valaki által ránk mért, hanem választás: az ember nem egyetlen dimenzió, hanem megannyi, egyenként is járható út: költészet, politika, szolgálat – bármi. Nem széttartó, hanem határozottan egyfelé mutató irányok: azt mutatják, amerre valaki halad. Akkor is, ha nem népszerű, de népszerűtlen, amit tesz és szolgál, de: az ő célja ez, ez az értékeiből fakadó vállalása. Nem befolyásolja, mások mit tartanak felőle, mert tud valamit, nevezzük ezt talán igazságnak, talán csak dolognak, az ember dolgának, hogy ne a pátosz hangja legyen az emlékezetes, amikor beszélünk róla, amikor azt próbáljuk szavakba önteni: hiányzik.

- Bujdos Attila -