„Az osztályfőnök, Marika néni vagy András bácsi? Olyan, mintha a szüleim lennének!”

Miskolc - A Gubody Ferenc Szakképző Iskolában jártunk a napokban, ahol Tóth Péterné tagintézmény-vezető fogadott bennünket. Mi másról is kérdeznénk, mint arról, mi a titkuk. Hogy tudják itt tartani, sikeresen szakmához, érettségihez juttatni azokat a fiatalokat, akik nem feleltek meg más középiskolákban, akik nem láttak otthon jó példát?

Törékeny, fiatal lány lép be az iskola igazgatói irodájának ajtaján. Haja fiúsra vágva, divatos, úgynevezett szigetfrizura. Illendően bemutatkozik, kiderül, ő Rontó Emese és 18 éves. Sokkal fiatalabbnak látszik. Mesélni kezd. Életének egy-egy új fejezeténél bátorítást várva „Marika nénire” pillant, szabad-e azt is elmondania. A tagintézmény-vezető biztatja, mondd csak nyugodtan! Tudja, a beszéd jót tesz a léleknek. Bár úgy tűnik, Emese most már jó helyen van, és most már csakis rajta múlik, hogy élete regényének következő fejezetei a „normális” életről, a sikerekről szóljon majd.

Ez nagyon jó iskola, itt a tanárok megértenek és segítenek." Merucza Zsolt

A javítóban

– Általános iskolába a miskolci Fazekasba jártam. Itt végeztem el a hetediket és a nyolcadik felét. Hetedikben még jól tanultam, négyes voltam, de befejezni már nem tudtam az általánost, mert Pestre kerültem – süti le Emese a szemét. Kis szünetet tart, most egy nehéz időszak következik. – Pesten javítóintézetben voltam. Bekerültem egy rossz társaságba, és elkövettem egy hülyeséget, amit nem kellett volna. Ezért kellett a javítóba mennem. Az intézetben fejeztem be az általános iskolát. Aztán szakmát választottam, szakács szerettem volna lenni. A 10. osztály felénél aztán a javítóban azt mondták, már jó irányba haladok, mehetek haza. Visszakerültem Miskolcra. Beiratkoztam az egyik szakképzőbe, de azt senki nem mondta nekem, hogy gyakorlati helyet magamnak kell keresnem. Mivel nem volt meg a gyakorlatom, elbocsátottak onnan.

A Gubodyban

Egyik nap az anyukámat vártam itt, a Gubody iskola épülete előtt, mert ő a munkahelyéről jött, és itt beszéltük meg a találkozót. Láttam, hogy ki van írva, itt egy szakképző működik. Azt gondoltam, bejövök, megkérdezem, hogy tanulhatnék-e itt. Egyébként is kérdezte már a két volt nevelőm, mi van velem, tanulok-e. Ők a javítóintézeti nevelőim. Nem volt kötelességük törődni velem, miután eljöttem az intézetből, de bent nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, és szívükön viselték a sorsomat. Tehát bejöttem az iskolába, próba szerencse, gondoltam. Szilvi néni volt bent, aki adott egy jelentkezési lapot. Igaz, szakács szakma itt nincs, de jelentkeztem szociális gondozó és ápolónak. Most vagyok kilencedikes, még van két évem. Mindenképpen szeretném befejezni.

Emesének bátrabb és fényesebb a hangja, már nem kell kérdezgetni.

– Igazából jó szakma ez is, mert sok hasznosat tanulok. Ha valakivel valami baj történik, tudok segíteni, de az az igazság, hogy nem áll hozzám túl közel az ápolóság. Persze elvégzem, mert ha valamit elkezd az ember, azt illik befejezni. Az első félévben 3,83 volt az átlagom, de én ezzel nem vagyok elégedett. El akarom érni a 4,51-et. Az ösztöndíj miatt is, de főleg azért, mert jó eredménnyel akarom elvégezni az iskolát. Persze a szakács szakma jobban érdekel, még arról sem mondtam le.

A csapatban

Emese igazi nagy álma azonban mégsem a fakanál és a főzőüst. Felcsillan a szeme, mert végre elérkeztünk oda, hogy élete céljáról meséljen.

– Focista szeretnék lenni – mosolyog, már a gondolat is boldoggá teszi. – Sikerült bekerülnöm a DVTK női focicsapatába. Ez nekem való, mert a tanáraim szerint is túl sok az energiám. Itt az iskolában is mindig megkérdeztem a tanár bácsitól, hogy bemehetek-e a fiúk tesiórájára focizni. Kezdetben nekem kellett kérnem, ma pedig már ők hívnak, „Emese, nem jössz focizni?”.

Emese visszagondol története elejére.

– Akármi is történt, úgy fogom fel, hogy mindennel tapasztalatot gyűjtöttem, mindenből tanultam, és ha nem történnek velem rossz dolgok, ebbe az iskolába se járhatnék. Pozitívan látom az egészet.

Távol a családtól

A teljes igazsághoz azonban még hozzátartozik, hogy Emesének nagyon jót tett, hogy elkerült a családjától. Most az iskolában lakik, kapott itt egy szobát. Ebéddel megkínálják „Marika néniék”, az egyéb, szükséges dolgokat az ösztöndíjából, a családi pótlékból és béréből veszi meg. Mert Emese diákmunkás is, fizetést kap az iskola takarításáért.

Az mindig nagy öröm, ha változnak a gyerekek." Tóth Péterné

– Nem volt valami hú de jó az életem, amíg a családommal laktam. De az iskola olyan, mintha a családom lenne. Sokat beszélgetek András bácsival, az egyik tanárral, Marika nénivel, az igazgatónővel és az osztályfőnökkel is. Ők most a szüleim. Ők elfogadnak olyannak, amilyen vagyok – fogalmaz Emese.

Aztán hogy ne csak üldögéljünk, megmutatja, mit tanultak nemrég a szakmai órán. Előkerül Béla, az újraélesztéshez szükséges bábu, és Emese elkezdi a sokat gyakorolt, életmentő mozdulatokat.

A titok

A Gubody Ferenc Szakképző Iskolában jártunk a napokban, ahol Tóth Péterné tagintézmény-vezető, a már emlegetett Marika néni fogad bennünket. (Persze csak a gyerekeknek néni.) Mi másról is kérdeznénk, mint arról, hogy mi a titkuk. Hogy tudják itt tartani, sikeresen szakmához, érettségihez juttatni azokat a fiatalokat, akik nem feleltek meg más középiskolákban, akik nem láttak otthon jó példát, akik a legnehezebb körülmények közül szeretnének valahogy kikeveredni. A titok egyszerű, figyelni kell a gyerekekre, a bevált módszer pedig a megértés. Mert az mindig sokkal többet ér, mint a szigor.

– Az itt tanító pedagógusoknak nagy kihívás a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok nevelése, de speciális, egyénre szabott foglalkozásokat dolgoznak ki a számukra, sokszor időt, energiát nem kímélve. De az mindig nagy öröm számunkra, ha változnak a gyerekek. Javul a tanulmányi eredményük, a magatartásuk, a munkamoráljuk. Öröm, ha a szakiskola után úgy döntenek, itt maradnak, és megszerzik az érettségit is. Diákjainkkal pszichológus és fejlesztőpedagógus is foglalkozik. Szakköröket indítottunk, ahol mindenki megtalálhatja a saját érdeklődésének megfelelő tevékenységet. Szervezünk egészségnapokat és kirándulásokat. Megdöbbentő számomra, hogy van olyan tanulónk, aki Miskolcon nőtt fel, de még soha nem járt Lillafüreden vagy Tapolcán – jegyzi meg Tóth Péterné.

A börtönben

Majd megtudjuk, iskolájukban kiemelt szerepet kapnak a dohányzással, alkohollal és droggal kapcsolatos prevenciós órák. De szakembereket hívnak a bíróságtól is. Sőt, börtönlátogatásra is elviszik a diákokat.

– Ezeknek a gyerekeknek a családjában nem ritka, hogy valaki börtönbe kerül. A roma családokban az a szokás, hogy ha valakit lecsuknak, akkor azt a család nagy dínomdánommal megünnepli, mintha valami hőstettet követett volna el az elítélt. Mi viszont szeretnénk megmutatni a gyerekeknek, hogy a börtönbe bekerülni egyáltalán nem vidám dolog, a börtön nem olyan hely, ahová kívánkozna az ember. Nem könnyű a lemorzsolódást sem megakadályozni. Ebben az osztályfőnökök vállalnak óriási szerepet. Folyamatosan tartják a kapcsolatot a szülőkkel. Ha kell, családlátogatásra mennek, ha kell, telefonon hívják a szülőt, hogy hol a gyerek, miért nem jött iskolába. Nagyon sok munka és energia van ebben – árulja el a tagintézmény-vezető, majd javasolja, tegyünk egy kis sétát az iskolában.

A műhelyben

Igaz, a diákok nagy része épp szakmai gyakorlaton van, de a tanműhelyben dolgozik néhány kőművestanuló. Az egyik, fóliával letakart folyosórészen festékszag, a tagintézmény-vezetőtől tudjuk, itt vizsgáztak a napokban a festő-mázoló tanulók. Leérünk a műhelybe, magasodik a téglafal, szépen, szabályosan, ahogyan kell: malter, tégla, malter, tégla. És egy kis élettörténet innen is.

Merucza Zsolt 21 éves, jövőre lesz kőműves belőle.

– Ezelőtt két szakiskolába is jártam. Az egyikben festő szerettem volna lenni, fel is vettek, de csak egy hónap múlva derült ki, hogy nem is a festő osztályba tettek, hanem az érettségizőbe. Csak nyugtattak, hogy majd áttesznek, de nem tettek át, otthagytam. A másik iskolába hegesztőnek vettek fel. Szerettem, de aztán kiderült, hogy szakmai gyakorlatra vidékre kell járnom. Erre nem volt pénz, mert az apukám egyedül nevel bennünket. Aztán kerültem ide. Ez nagyon jó iskola, itt a tanárok megértenek és segítenek mindenben. Ha leteszem a szakmát, elállok dolgozni. Külföldre szeretnék menni, mert ott jobban lehet keresni – vázolja a jövőt Zsolt.

Hegyi Erika

Küldetésük van

A Gubody Ferenc Szakképző Iskola 2012-ben indult Miskolcon, a volt Vasas Művelődési Központ épületében. Az iskola fenntartója a ceglédi székhelyű „Tanulni egy életen át” Alapítvány. Küldetésük a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatása, szakmai képzése és érettségire történő felkészítése. Jelenleg 120 tanulójuk van, de 150-re van engedélyük. A fiatalok számos piacképes szakma közül választhatnak.