2012.05.11. 08:54
Jegyzet: Ünnepelt
<em>Jelzem, ígértek jövőt akkor is, volt, aki elhitte, mások meg nem, és valójában nem is számított.</em> <strong>Bujdos Attila írása</strong>
Jelzem, ígértek jövőt akkor is, volt, aki elhitte, mások meg nem, és valójában nem is számított. Bujdos Attila írása
Ma van Miskolc napja. Isten éltesse az ünnepeltet!
Azzal a lendülettel, amellyel a jókat kívánjuk, azt is megkérdezhetnénk: mit és miért ünnepelünk. Van-e okunk rá? Szerintem méltó ünnepi gesztus, időt szakítanunk a kérdezésre, ha nem kötelező, még akkor is.
Tudjuk, a Mi Városunknak gazdag a történelme – emberöltők óta bizonyítja, hogy lakható ez a környék -, és tapasztaljuk, van jelene. Hogy ez pont most milyen? Biztosan jártak ennél rosszabb esztendők. De van, hogy nem csak rajtunk múlik. Van, amikor nem számít az igyekezet. Amikor nemcsak az számít. A történelembe vetve például, egy település megmaradásának a puszta ténye is eredmény, bonthatjuk a bort az évfordulón.
És akkor: még mindig a máról. Nem merném azt állítani, hogy a miskolciság jellemzője lenne a várakozás élménye, de egyre inkább azt veszem észre, hogy az örökké a jövő kapujában ácsorgók egyre többen a múltban vélik megtalálni a távlatot. Hogy jó volt akkor a pezsgés, jó volt akkor a minden - a hetvenes-nyolcvanas évek: maga az aranykor. Jó volt, tényleg. Jelzem, ígértek jövőt akkor is, volt, aki elhitte, mások meg nem, és valójában nem is számított: belakni a jelent - kitöltötte az is az életet, összefűzte a napokat. Nyilván ára volt, és az ilyen számlát jó sokáig fizeti az ember. Hogy most éppen van-e kilátásunk bármilyen jövőre, őszintén fogalmam sincs: megoldandó feladatokról hallani, látni elfoglalt embereket, de hogy mi sül ki ebből, más lesz-e a holnap, mint a ma, s hogy mi által - ez valahogyan nem központi téma. Hihetjük akár: átmenet, és van logikája, szabálya. Törvényszerűsége. Ha kommunikációs stratégiája nincs is.
Ha nem a konkrét, mondatokká formálható lehetőségeinket ünnepeljük, akkor mit? Gondolom, a városi létet magát – hogy ez valami tetten érhető minőség lenne, egyáltalán: minőség, kínálat, hogy itt élnünk, az mindennél másabb. Hogy ez a hely szerethetőbb, fakuló emlékeink, pusztuló javaink, az enyészet reménytelensége árnyékában, a bumfordi megoldások, és persze, a mindenkori aktuális iparkodások mellett, amelyek hol az azonosulás, hol a lázadás lehetőségét kínálják. Hol sodornak, hol taszítanak. Hogy ez személyes viszony, és a személyes viszonyok sokféleségéből, belőlünk, lakóiból teremtődik meg maga a város. Ahogyan érzünk iránta, ebben most nem a ráció a hangsúlyos, ez érzelmi kötelék – egy messziről jött ember, aki eltöltött közöttünk egy kis időt, azt mondta például: sehol nem szeretik úgy a városukat, mint mi a miénket. És ez akkor sem változik, ha nem képes marasztalni, amikor a konok kitartás teljességgel ésszerűtlen – szóval, távolból is szerethető. De biztosan jobb, meghitt közelségből. Ha találunk rá okot, mint most az ünnepre.
