A 77-es

„Luque felemelte magához a diósgyőri tábort. Miközben ő volt a legnagyobb, minket dicsért. Nem volt szüksége kommunikációs stratégiák kidolgozására ahhoz, hogy népszerű legyen. A legtisztább nyelvet, a legrövidebb utat választotta, hogy kommunikáljon velünk: egyszerűen csak szeretett minket. Láthatatlan, de annál erősebb szálak fűzték minden egyes szurkolóhoz.”… Fekete Zsuzsa írása.

Érkezett Spanyolországból Diósgyőrbe egy 68 kilós, barna fiú. Egyszerű, kedves, tiszta tekintetű srác, aki nem viselt rikító pink stoplist, és nem kellett kiszőkítve a tribün felső soráig tupíroznia a haját, hogy figyeljenek rá. Extrák nélkül is mindenki őt nézte. Mágnesként vonzotta tekintetünket az összes mozdulata, lövése. José Luque hamar a szabadrúgás szinonimájává vált Diósgyőrben, sőt legenda lett…

Ha igaz a mondás, hogy a nyugati világ őseinktől rettegve, így imádkozott: „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” (A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!), akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy Luque lövéseinél sem maradt más remény az ellenfelek számára, mint a buzgó imádság, mert a diósgyőri kapitány ritkán hibázott a pályán. Luque azonban nemcsak tehetségében, tudásában, hanem egész lényében más volt, mint a többi sztár. Úgy volt sztár ugyanis, hogy a világon senkinek nem jutott eszébe ez a szó róla.

José Luquét szívünkbe zártuk, de nemcsak a bámulatos cselei és rúgótechnikája miatt. A spanyol élvonalat megjárt labdarúgó nem érezte rangon alulinak Diósgyőrben játszani, holott itthon már száz kilométerrel nyugatabbra is valami érthetetlen felsőbbrendűséggel beszélnek Miskolcról. Luque azonban szívesen élt közöttünk, és örömmel megmutatta, hogy mit tud. Hatvan meccsen húzta magára a piros-fehér mezt, tízszer a másodosztályban. Akadt olyan edző is, aki nem gondolta, hogy kezdőben a helye a csapatkapitánynak. Máig sem értem, de Luque valahogy tűrt, és küzdött. Azt hiszem ez a tréner tévedett, persze nem is skandálják sehol a nevét, és annak a futball szakembernek sem, aki értetlenkedve és kissé idegesen kérdezte tőlem: „mit esztek ezen a spanyolon?” Szívesen megismétlem, amit akkor is elmondtam: José Luque nekünk adott mindent, ami a lényéből fakad: a góljait, a tudását, a profizmusát, a szívét, a lelkét. Megmutatta, hogyan kell szeretni és harcolni, miként kell professzionálisan, mégis szerényen játszani. Példát mutatott és reményt adott.

Luque felemelte magához a diósgyőri tábort. Miközben ő volt a legnagyobb, minket dicsért. Nem volt szüksége kommunikációs stratégiák kidolgozására ahhoz, hogy népszerű legyen. A legtisztább nyelvet, a legrövidebb utat választotta, hogy kommunikáljon velünk: egyszerűen csak szeretett minket. Láthatatlan, de annál erősebb szálak fűzték minden egyes szurkolóhoz. „A legnagyobb győzelem, hogy a szívembe zárhattam a drukkereket, és örökre magammal vihetem őket.” – mondta Luque a világhálóra feltöltött búcsúüzenetében. Képes volt kimondani a szót: köszönöm.

Soha nem láttam korábban olyan játékost, akit az ellenfél labdarúgói dobáltak fel a levegőbe a meccs végén. Luque-val ez is megtörtént. Tízezer nevető-síró diósgyőri tapsolt hozzá. De Luque rosszat is tett: akaratán kívül nevetségessé tette az egész magyar élvonalbeli labdarúgás koncepcióját a beléptető rendszerektől kezdve, a szánalmas nézőcsalogató módszerekig bezárólag, mert amíg a háromszoros bajnok Győr meccsét összesen kétszázan (200) nézték meg az utolsó fordulóban, addig a tizedik helyen szerénykedő Diósgyőr otthonában teltház búcsúztatta azt a labdarúgót, aki semmi különöset nem tett, csak tudta a titkot: példát mutatott fociból, emberségből.

Két és fél évvel ezelőtt Isten elküldött Spanyolországból Diósgyőrbe egy 68 kilós, barna fiút. José Luque más volt, mint korábban bármelyik légiós Magyarországon...

- Fekete Zsuzsa -