Művészdiplomával a zsebében nem látja az alagút végét

Tizenegy éve beszélgettünk Spiczmüller Józseffel. 29 éves fiatal volt, az underground művészet érdekelte. Írt, folyóiratot szerkesztett, érdekesek voltak grafikái. Aztán hallottam, elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet, éreztem, érdekes lehet, hová jutott. Gondoltam, utalok a róla írott cikkben majd a múltra, és megmutatom, most milyen. Aztán a beszélgetés után kaptam egy levelet: "...a múltról semmit....ezen sok múlik. például, hogy beszélünk-e még valaha."

Szóval múlt nincs, csak jelen. Szerintem az is legalább annyira érdekes.

- Amikor utoljára találkoztunk, 8 általánosom volt - utal azért kicsit vissza. -  Volt egy barátnőm, amikor szakítottunk, hazafelé elmentem az iskola előtt, láttam, hogy felvételt hirdetnek esti gimnáziumba. Bementem és beiratkoztam. A szakítás után öt perccel már ott álltam Fekete tanár úr előtt, és töltöttem ki a papírokat.

Annak idején kirúgták a középiskolából, mert káromkodott magyarórán, most élvezte minden percét a tanulásnak. Olyannyira, hogy az érettségi idején az említett Fekete tanár úr azt mondta, "ha nem jelentkezel egyetemre vagy főiskolára, akkor nem ismerjük egymást".

Képzőművészeti, a harmadik

- Szerzett egy jelentkezési lapot, a Miskolci Egyetemet írtam be: történelem és irodalom. De aztán azt mondták az ismerőseim, hogy a harmadik helyre is írjak be valamit, próbáljam meg a képzőművészetit is.

- Rajzolt a gimnáziumi évek alatt is? - kérdezzük.

- 2010-ben volt az első kiálltásom, azt pályázat útján nyertem meg. A felvételiig már volt három önálló, meg négy csoportos, ebből az egyik a Műcsarnokban. Végül úgy alakult, hogy az első két helyre nem volt elég a pontszámom, a képzőművészetire pedig felvettek. Megmutattam a rajzaimat, és egyenes volt az út.

Kollégiumban lakott hét éven át, csúszott a kreditekkel, és megcsinálta a tanárszakot is. Közben dolgozott, hogy eltartsa magát. Most diplomázott intermédia mesterszakon, igaz, a tanári, rajz és vizuális kultúra szakos diplomája még nincs a kezében, de kiderült, október-novemberre meglehet, mert mégsem kell hozzá nyelvvizsga. Most újra Miskolcon van.

- Nincs családom, egyedül vagyok, mint az ujjam - mondja. 

Édesanyja meghalt, nevelőapja lakott a lakásban, ahol ő felnőtt, és amíg ő kollégiumban élt. Aztán a férfi hirtelen meghalt, ő pedig nem örökölt, mert nem egyenesági rokon, így nem költözhetett vissza. Most nincs hova mennie. Egy volt tanára segített rajta, elintézte, hogy a miskolci művésztelepen szállást kapjon három hónapra, gondnoki állás mellett.

- Ha lejár a szerződés, mennem kell. Nem látom az alagút végét, sötétség van.

Megjegyzi, jó itt (az alkotóház verandáján beszélgetünk), nincs baj a munkával, elvégez ő bármit, csak rossz érzés, hogy diplomája van, és mégis itt tart.

Vonzaná Budapest

- Hogyan tovább?

- Önéletrajzokat írogatok, hátha találok állást, hiszen a tanárit elvégeztem, csak a diplomám nincs a kezemben. Azt mondják, jó tanár lennék. De hol fogok lakni?

Kérdezzük, milyen lehetőségekben gondolkozik, de még nem tudja: nagyon vidékre nem szívesen menne, úgy érzi, eleget lépett már vissza, inkább előre menne. Vonzaná Budapest, az ott tapasztalt kulturális közeg, de ott sem tudna hol lakni, pályakezdőként esélyt sem lát az elhelyezkedésre. "Ott nem nulláról, mínusz 30-ról kezdenék", fogalmaz. Ha már megdolgozott a diplomájáért, szeretne képzőművészként kibontakozni.

- Az egyetemet szerettem - beszél az elmúlt évekről. Igaz, zavarta, hogy szerinte túlpolitizált az oktatás, de rengeteget tanult. - Iszonyú jó fejtágítást kaptam, egész másképp látom a világot. Olyan élményekkel gazdagodtam, olyan kiállításokat láttam, hihetetlen mennyiségű energiát és munkát tapasztaltam a képzőművészeten belül, amit addig sosem. Most úgy érzem, bezárult a világ. Most annyi lehetőséget nem látok Miskolcon, mint amennyi akkor volt, amikor elmentem. Milyen az, hogy például a galériába csak munkaidőben lehet menni, mert utána bezár? Ki jut el így kiállításokra?

Kérdezzük, alkot-e, és ő igennel válaszol. A művésztelepen van egy kis műhely, dolgozik, lesz egy kiállítsa Szegeden a Tiszatáj Galériában, most arra készül, és az Alföld folyóirat is ígért neki illusztrációs megjelenést. És ír is. Esszéket, benne van a Magyar Műhely új számában, és megjelenik az Ezredvégben is.

Vért izzadt

- Az egyetemen tudott kapcsolatokat építeni? - kérdezzük.

- Klikkesedés van. Nem szeretik, akik másképp gondolkodnak, mint ők. A kézügyességük viszont zseniális, semmi vagyok azokhoz képest, akik ott vannak. 18 éves diákok kenterbe vernek rajzban. Nagyon össze kellett szedni magam, vért izzadtam - vallja be. Ez is az oka, hogy szerinte nem jut előrébb. Kell, hogy egy kezdőt patronáljon valaki, neki nincs senki, de nem is várhatná el, hiszen rengeteg a tehetség. Amit ő csinál, az pedig rétegművészet, nem tartozik a fő vonulatba.

- Pedig, ha az olasz, a francia, vagy más külföldi művészeti folyóiratokat nézek, jól megfér egymás mellett az underground és akár a klasszikus művészet is. Mindegyik ugyanarról beszél.

- Miért határolódik el teljesen a korábbi énjétől?    

- Két külön emberről van szó. De nem múlt el, talonba van téve. Az egyetemen sokat tanultam, nem lehet visszatérni oda, az visszalépés volna. Azóta rájöttem, hogy sok ezer módon fejezhetem még ki magam.

Új dolog, a kalligrovás

Kalligráfiával foglalkozik egyébként, amit rovásírással vegyít, kalligrovásnak hívja. A betűírásból gyökerezik, a graffitiból és a képregények vastagkontúros vonalas használatából.

- A diplomamunkámat is ebből írtam. Képzőművészeti célom, hogy elmossam a határt kép és szöveg között. A rovást el lehet olvasni, ilyenkor szöveg, de amíg ezt nem tudja a befogadó, addig úgy néz rá, mint egy képre. Ez is egyfajta intermédia, azaz alkotási módok keveredése, amit tanultam. Volt egy kérdés a diplomavédésemkor, hogy miért nem cirill vagy szanszkrit betűt használok, de egyszerű: mert tudni kell, hogy mit írok. Maga a rovásírás könnyen megtanulható, titkos írásként is használták például a szabadságharc idején. Eljutottam odáig, hogy addig gyakoroltam, amig egy borzasztóan szögletes valamiből nem csináltam egy nagyon íves, hurkos dolgot, ami vizuálisan szép tud lenni. És ez nem egy szélsőjobbos valami nekem, hanem 1200 év, hagyományőrzés, nem szabad belekeverni a politikát.

- Ebből az anyagból nyílik a kiállítása?

- Nem, de a legutóbbi budapesti erről szólt. Festőállványokra raktam a képeket, amelyeket homokóraszerűen rendeztem el. Ha a néző keresztülment rajtuk, hogy megnézze a kiállítás anyagát, akkor ő volt a homokszem. Az volt a kiállítás címe, hogy Memento vitae, azaz emlékezz az életre, azaz nem Memento mori, vagyis emlékezz a halálra. Mert szerintem arra kell emlékezni, ami jó volt.

Regény és könyvek

Meséli még, regényt is írt, melynek alapja a családfakutatása. Kiderült, édesanyja Berényi grófi család leszármazottja. A kéziratot elküldte egy regénypályázatra, kíváncsian várja az eredményt. Az esszéírás mellett szeretne visszatérni a novellaíráshoz, számtalan ötlet, téma gyűlik a jegyzetfüzetekben.

- Korábban is írtam, a megérzéseim jók voltak akkor is, de az előadásmódomat kicsiszoltam.  Azóta, hogy kitágult a gondolkodásom, beleveszek már filozófiát, az esztétikai, művészettörténettel kapcsolatos olvasmányaim hatásai is bennük vannak, teljesen más látószögben, tágabb értelemben tudom megmutatni, amit mondani akarok.

Büszkén meséli, hogy bibliofil lett.

- Bármilyen ágrólszakadt, csóró vagyok, könyvtáram van - fogalmaz. Mint mondja, szerinte érdekesebbek a könyvei, mint azé a miskolci fiókkönyvtáré, ahová rendszeresen jár. Olcsón jutott ezekhez, sokszor a lomtalanításokon. Budapesten szinte minden utcasarkon van kidobott könyv, néha értékeket lehet találni. Volt, hogy egy olyan képregényhez jutott így, amit 50 ezerért tudott eladni.

- Egyet szeretnék, ha úgy kezelnének ahogy kell, diplomás emberként. Most úgy érzem, "Egyéniségek tiprása zajlik", ez egyébként az egyik esszém címe is. Egyedül érzem magam. Szeretném tudni, mi lesz néhány hét múlva. A 40. születésnapomon jár le a művésztelepen a szerződésem.