Katonazenekar a tárlatvezetésen

„Meggyőződésem, hogy a Miskolci Művésztelepnek sokkal nagyobb jelentősége van a magyar képzőművészetben, mint gondoljuk.” Pirint Andrea emeli ki ezt a beszélgetésünknek azon a pontján, amikor arról kérdezem: mi lesz a kutatómunkája eredményével.

A művészettörténész kurátorként jegyzi a 100 éves a Miskolci Művésztelep című kiállítást. Ahhoz, hogy a napjainkig tartó történet 1921 és 1952 közötti szakaszát művekkel illusztrálva bemutathassa a Miskolci Galéria, igen alapos és kitartó kutatásra volt szükség. Ez is témája az interjúnak, amelyben Miskolc és a képzőművészet jelenbeli kapcsolatának máig ható előzményei is felvillannak. 

Mennyire köszönhető a Miskolci Művésztelep létrehozása annak a szándéknak, hogy a magyar festészetben ez vegye át, vigye tovább a trianoni döntés révén Romániához került Nagybánya művésztelepének helyét, szerepét?

A miskolciak szándéka régtől az volt, hogy a városban rendszeres képzőművészeti élet legyen. Ennek az egyik eszköze lehetett, hogy művésztelep létesüljön itt. Hogy végül ehhez a kezdeményezéshez az állam és a képzőművészeti főiskola is csatlakozott, ennek az egyik fő oka, hogy Nagybánya elveszett. Megfogalmazódott a célkitűzés, hogy Miskolcon hozzák létre a második Nagybányát. Ez a Nagybánya-gondolat és -párhuzam sokáig, még a negyvenes években is tartotta magát. De nem vált azzá. 

Miért volt kevés hozzá ennyi egybevágó szándék és ekkora akarás, hogy ez sikerüljön? 

Nem mintha nem lett volna alkalmas rá – Miskolcban megvolt a szándék, és benne volt a potenciál is. A pénz hiányzott. Annak az ideája, hogy a Miskolci Művésztelep akként működjön, mint a nagybányai vagy a szolnoki, 1928-29-ben szállt el. Odáig ígéretesen alakult a helyzet: a kezdetekhez megvásárolták a mostani művésztelep telkét, rajta a két épülettel. Évről évre jöttek a főiskolások. Kezdett kialakulni azok köre, akik főiskolás éveik után szorosabban is kötődtek volna a városhoz – Barzó Endre, Hámor Ilona, Fónyi Géza, Vén Emil, Bartha László. Ennek a telekbővítés lett volna a feltétele. A szomszédos telek megvásárlásának, rajta új műtermek építésének a terve egybekapcsolódott a kiállítási csarnok építésének szándékával. Miskolcon nem működött ugyanis kiállítóhely. A városházán, megyeházán, az újságterjesztőben rendeztek tárlatokat, az arra alkalmas főutcai kis üzlethelyiségekben tettek ki a falra néhány képet. Elindult ez a kezdeményezés is. A javaslat elhangzott, történtek tárgyalások, de ez már a nagy gazdasági világválság kezdetének idejére esett. Szó sem lehetett a területbővítésről. Igazából már a meglévő épületek karbantartása is kérdésessé vált.

Ahogyan Nagybányán a jövőbe való befektetésként tekintettek a művésztelepre – járdát építettek, világítást alakítottak ki, bevonták a helyi közösséget a művészek befogadásába –, nem működött volna ugyanúgy Miskolcon? Nem volt meg a felismerés, hogy a hírnév növelné a város vonzerejét? 

Miskolc a művésztelep fenntartásának a felét fizette. Ennek a teljesítése is sokszor okozott nagy nehézségeket. Élelmezési segéllyel támogatták a művésztelepet. Ennyit tettek hozzá, hogy a művésztelep megmaradjon. És ez tényleg áldozat volt a részükről. 

A helyi mecenatúra nem volt érdekelt a telepbővítésben? A művésztelep történetét feldolgozó írásaiban meg is nevezi a Gazdakört, mint fő támogatót. 

Intézményként ők voltak az egyetlenek. Nagy problémának számított, hogy nem alakult ki a képzőművészetet támogató szélesebb bázis, jelentősebb társadalmi kör Miskolcon. Nem voltak gyűjtők. Pont ezen akartak változtatni már a század elejétől a helyiek, hogy a polgári körökben kialakuljon a képzőművészet iránti érdeklődés, jelenjen meg a műgyűjtői szándék. De még az 1920-as években is olyan cikkeket lehetett olvasni a napilapokban, amelyek arra próbálnak rávilágítani, mennyivel többet ér egy festett eredeti alkotás, mint az olajnyomat, a reprodukció. Szóval, miközben a szellemi vezetők látták ennek a jelentőségét, harcolni kellett azért, hogy a szélesebb közönség elmenjen a kiállításmegnyitókra. 

De akkor már volt művésztelep, ami hatásosabban szolgálhatta volna a képzőművészet meghonosodásának szándékát. 

Azt gondolom, leginkább az jelentette az akadályt, hogy nem volt a helyi társadalom felkészülve a művészet befogadására. „Város”, „művésztelep” – látnunk kell a fogalmak hátterében az embereket is. Ha nem Ferenczi Károly áll a Miskolci Kereskedők és Gazdák Körének élén, a Gazdakör részéről is aligha fogalmazódik meg a szándék, hogy hozzanak létre gyűjteményt, vagy hogy rendszeresen vásároljanak a művésztelepről. Egyáltalán: a helyi művészektől. Ő könyvkereskedőként képeslapokat készíttetett, képzőművészeti témákban is. Például Kiss Lajos akvarellista képei alapján. A város nagyon erős művészetakarása valójában az olyanokat jelenti, mint ő. Vagy Leszih Andor, Balogh Bertalan. És a helybéli képzőművészek. De ez az akarás a város lakói részéről általánosságban sajnos nem mutatkozott meg. Folyamatosan küszködtek ezzel a problémával. 

A személyes példák megvoltak a képzőművészethez való értelmes viszonyra. Helybe jöttek az alkotók – mi kellett volna még? 

A középiskolai oktatásban is jelentkeztek elmaradások. Arra nevelni a fiatalokat, hogy miről szól a művészet, miért jó, ha a művész lefest egy szép tájat, és másképp festi le, mint ahogyan a fotón látszódna – nem jutott el a miskolci társadalom odáig, hogy ezt felismerje. Fontos látni: ez nem helyi, hanem általános probléma. A fővárosban kiállítás kiállítást ért, ott működött az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola, ahonnan a művészek kikerültek. Ott éltek azok a gazdag, iskolázott, külföldet járt emberek, akik megtehették, hogy pártolják a művészetet. Budapesten képzőművészeti túltermelés jelentkezett, vidéken meg nem mutatkozott érdeklődés a képzőművészeti kiállítások iránt. Megérett a szándék a decentralizálásra: a Nemzeti Szalon kezdeményezte például, hogy kiállításokat szervezzenek a fővároson túlra, ily módon fejlesztve a vidéket. 

Látjuk: a lehetőség önmagában kevés, hogy felélessze a képzőművészet iránti igényt. Nem az a baj, hogy a képzőművészet decentralizálása nem a befogadás természetes vágyának megszületése nyomán keletkezett, hanem valami ezt életre hívni akaró akarat révén? „Ez jó lenne nektek. Tehát nektek adjuk!” Amivel persze nem lehet vitatkozni: első kézből értesülni a művészet fejleményeiről, a világ részének lenni sokkal jobb, mint provincialakónak. 

Nehezen is ismerődött fel az igény a helyi közösségben. Végül is az elképzelés nagyon jó volt. Ide hozták a kiállításokat. Ezekhez nagy hírverést csaptak. A sajtó az ügy mellé állt. Ki tudták provokálni, hogy a város vezető rétege kötelességének érezze tiszteletét tenni a megnyitókon. 

Inkább társadalmi, mint művészeti eseményként fogták fel ezeket? 

Társadalmi események voltak. Aztán, hogy mindebből mi maradt meg, milyen hatást ért el, az már másik kérdés. A helyi sajtó arról számolt be például, hogy nagy érdeklődés nyilvánult meg a Kéve művész­egyesület miskolci kiállítása iránt. Az emberek egymás kezébe adták a kilincset. Fél évvel később panaszos hangú írás jelent meg: már a Kéve kiállítására sem lehet bevonzani a közönséget. Azok voltak az őszinte sorok. Ha úgy alakult, katonazenekart hívtak, hogy játsszon a tárlatvezetésen – ezzel próbáltak embereket becsalogatni a kiállításra. 

A művészet önmagában kevés volt? Vagy túl sok, ha – mint mondja – magyarázatra szorult az értéke? 

Messziről indult ez a történet. Onnan, amikor még egyáltalán nem lógtak festmények az otthonok falain. Aztán megjelentek itt az első rajztanár művészek, a naturalista képecskéik népszerűsítése sem ment egyszerű módon. A naturalizmushoz képest a nagybányai természetelvűség már nagyon nagy lépést jelentett. Azt is érdemes számításba venni, hogy képkereskedők járták a településeket, elsősorban a városokat. Nagyon tetszett az embereknek az a fajta, témáját a 19. századból merítő, a mázolmányok színvonalát képviselő giccsfestészet, amit kínáltak: Léda a hattyúval, cigány lány hegedűvel. Ez a szint sokaknak megfelelt. Ilyenfajta piktúrához képest az a nagyon magas szakmai színvonalon megvalósuló színtiszta naturalisztikus festészet, majdnem fényképszerű hitelesség is sok volt, amelyet Meilinger Dezső, Bartus Ödön művészete mutatott fel. Nemcsak itt, de a magyar művészet történetében is nagy lépés egyébként az akadémikus teatralitástól, a kliséktől az abszolút természetelvű festészet felé továbblépni. Ami még erről eszembe jut – és ez a Miskolci Művésztelep megítélését is beárnyékolta –, hogy a létrehozásakor a plein air, a természetelvű festészet már nem volt újdonság, a nagybányai művészet akkorra már megkésett iránynak számított. Már megjelent a fauvizmus, kiteljesedett a Nyolcak művészete, ismerős volt a posztimpresszionizmus, jelentkeztek az expresszív és kubista tendenciák. 

Viszont éppen ön hívja fel a figyelmet a művésztelep-tanulmányában egy ebből a szempontból is lényeges körülményre: Benkhard Ágost, aki Miskolcon a főiskolások mestere, egyben elkötelezett nagybányai festő, nem erőltette rá saját festői látásmódját a növendékeire. 

A művésztelep valóban lehetett a kísérletezés terepe. Benkhard Ágost számára telepvezetőként az volt a legfontosabb, hogy átadja a mesterségbeli tudást. Hogy ennek a birtokában a növendék hogyan mozdul tovább – ezt kezelte nagyon nagy fokú toleranciával. 

Hogy mire használták éppen itt a tudásukat, azt művekkel nagyon nehéz dokumentálni. Mit gondol, miért? 

Én ezt úgy tudom elképzelni, hogy amikor az ember a jelenben él, nem gondol az idő múlására. Hogy mi lesz majd abból látható, amit a tanulmányai részeként megfest – mert a festés alapvetően a növendékek képzését szolgálta. Fel sem vetődött, hogy kialakuljon egy művésztelepi gyűjtemény. A város – a helyhatóság –, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vásárolt képeket. Ezt is egyfajta támogatásként, és nem értékbefektetésként, főleg nem a Miskolci Művésztelep munkájának dokumentálása céljából. 

Ez az a bázis, amin a kiállítás összeállításában elindulhatott? 

A Miskolcon maradt művek jelentették az alapot. A város, az általa vásárolt képeket általában átadta a közgyűjteményeknek. Néha ötven év múltával. Elszórt adatokból állt össze, hogy milyen művek, melyik korszakból valóak. Na de hogyan lehet hozzáférkőzni a korabeli munkákhoz, amikor a növendékek nevét sem tudjuk? A legutóbbi időkig harminc növendék nevét ismertük. Ha voltak az ilyen listát tartalmazó iratok, ezeket nem őrizték, leselejtezték. Az 1946-os lista az első, amelyhez levéltári forrásból jutottunk. Az első feladatként tehát a kezdeti idők növendékeinek a névsorát kellett bővíteni. Amikor már kétszáz nevet tudtunk, feltárásra várt, ki milyen pályát futott be, van-e hagyatéka, ki kezeli, mi hozzáférhető a Miskolchoz köthető évekből. 

Tudható, hogy lesz folytatás: az 1952-től napjainkig tartó művésztelepi korszakot is kiállítás dolgozza majd fel. Mi lesz a sorsa annak, amit önnek köszönhetően eddig már tudni lehet a művésztelepről? 

Ha minden igaz, még ebben az évben megjelenik ehhez a kiállításhoz kapcsolódóan egy kötet. Ami azért mégis maradandó. Ahová eddig eljutottunk, hozzáférhető lesz a későbbiekben is. Ennek lesz egy olyan adattári része, amire építhetünk, ahonnan folytathatjuk a történetet. Meggyőződésem, hogy a miskolci művésztelepnek sokkal nagyobb jelentősége van a magyar képzőművészetben, mint gondoljuk. Előttünk is ismeretlen az, hogy mi született itt. Hogy az alkotások között felismerhetőek-e összefüggések, tendenciák. Hozzászólnak-e a művek komolyabb festői problémákhoz. És az az igazság, hogy már az eddigi találatok is azt mutatják, hogy igen. Benkhard Ágost Cigány Vénusza például klasszikus reflexió, Manet munkájára. Ezért tartom fontosnak, hogy erre a korszakra vonatkozóan is folytatódjon a kutatás. Akár általam, akár mások által.

A tények

A Miskolci Művésztelep hivatalos formában az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola művésztelepeként jött létre 1921-ben, s ekként működött három évtizeden át. Fenntartója a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, az ingatlan tulajdonosa a Magyar Királyi Kincstár volt. Ez idő alatt kiemelt szerepet töltött be a hazai művészképzésben. 1932-től a főiskola egyetlen állandó művésztelepe maradt, ahol a növendékek nyári gyakorlatukat végezhették. Kapuja ugyanakkor a helybéliek előtt is nyitva állt, ösztöndíjas műtermeiben pedig egész éven át alkotómunka folyt. Miskolc város vezetése kezdettől pártfogolta az intézmény ügyét; fenntartása érdekében komoly áldozatokat hozott.

A 100 éves a Miskolci Művésztelep című kiállítás 2022. február 27-ig látogatható. 

Pirint Andrea rövid történeteit a Miskolci Művésztelepről itt olvashatják el.

(A borítóképen: Pirint Andrea a 100 éves a Miskolci Művésztelep című kiállítás terében. Várhatóan még ebben az évben megjelenik ehhez a tárlathoz kapcsolódóan egy kötet is)