Interjú: F. Balogh Erzsébet festőművésszel

2021.03.09. 12:00

A szabadság és az önfegyelem találkozása

Színváltó korszakok. Egyensúly a külső és belső világ között.

Bujdos Attila

Hazatérés címmel nyílt kiállítása a Miskolcon született festőművésznek. A tárlat most karanténban van, de a művek részben megismerhetőek a Miskolci Galéria honlapján, azzal az ígérettel, hogy az újranyitást követően még kapnak időt a látogatók elmélyülni a bemutatott munkák világában.

Főleg az utóbbi két évben született képeket állította ki a galéria. Az egri Eszterházy Károly Egyetemen az aktív tanítást abbahagyva a saját művészetét is érintő, abban új utat nyitó festészeti kérdések tisztázására szánta és szánja az időt az alkotó. F. Balogh Erzsébetet kérdeztem.

Mi a haza? Az állandóság? A változás? Földrajzi táj? Az élettapasztalat forrása? Eszme: mindaz a tudás és élmény, amit e fogalom alá gyűjt?

Van egy barátom, aki hatéves kora körül hagyta el az országot. Sokfelé élt. Földrajzi helyhez úgy nem kötődik, mint én. Számára az a fontos, ahol szabad volt és boldog. Ahol ki tudta teljesíteni magát. Én a kiállításom címében mindarra utaltam, amit a kérdésében megfogalmazott. A hazatérés egyszerre emlékeztet arra, hogy Miskolc a szülőföldemként meghatározó, és az élethez szükséges alapvető élményeimet és tudásomat itt gyűjtöttem magamba. Az élettapasztalat forrása. Visszatekintve: ebből táplálkoztam egész életemben. Szerintem nincs gyerek, akinek akkora grundja lett volna, mint nekem. Lillafüredtől Tapolcáig bebarangoltuk a barátnőimmel. Nem volt bennünk félelem. Abban az időben nem leselkedett ránk annyi veszély, mint a mai gyerekekre. Ezen a hatalmas területen a szó szoros értelmében szabadok voltunk.

Mikor volt ez?

A 70-es évekről beszélek. Én 1973-ban kerültem Egerbe, az akkori Ho Shi Minh Tanárképző Főiskolára, ahol Seres János volt a mesterem. Ő is kötődött Miskolchoz, a miskolci élmény ilyen formán is jött velem. A fizikai szabadság élménye mellett megvolt a szellemi szabadságunk is. A kultúrában hihetetlenül sokat adott akkor a város. Nem kellett minden kiállításért Budapestre rohangálni. A Herman Ottó Múzeum a klasszikusokat kínálta – abban az évtizedben lett a Petró-gyűjtemény Miskolcé. A kortársak legjobbjai állítottak ki a Miskolci Galériában. A grafikai biennálék is hatottak ránk. Bár küzdöttem ezzel, a gondolkodásomra, eszközhasználatomra máig jellemző a grafika. Ha festek is, mindig nagy szerepük van a vonalaknak, foltoknak.

Meglep, amit mond – a most kiállított munkáiban a geometriai formák ellenére is inkább az eszközfelettiség hatása érződik.

Sokat foglalkoztam a színekkel. A főiskolán színtanból nem kaptunk annyi tudást, amennyi elég lett volna az igényeinkhez képest. Szinte az alapoktól próbáltam a színtant felépíteni magamban.

Lehetséges ez?

Lehetetlen mindent megtanítani. Az iskola elvégzése után megkeressük azt, ami a munkánkhoz fontos, és abból merítünk.

A pasztellképei, akvarelljei például meleg színhatásúak. A Hazatérés-darabokat viszont kifejezetten hideg hatást keltő színek uralják. Mintha a művészi fejlődése a színhasználat által is korszakolható lenne.

Pontosan.

Mi befolyásolja ezt?

Egyrészt a belső energia. Sokan említik, mennyire gátlástalanul használtam egy időben a vöröseket. Azoknak hihetetlen hatása, tüze van. Akkor fiatal voltam. Most is irigykedve nézek az akkori magamra. De hát ez elmúlik.

Miért?

Az ösztönös vitalitás is elfárad. Az ember töprengőbb lesz a kor haladtával. Az újabb munkáim meditálóbbak – evidens volt, hogy hidegebb színeket használjak. De éppen most, a műteremben ülve, azon mosolyogtam magamban, hogy megint a színváltás ideje van. Ezek a hideg kékek a legújabb képeken átmennek rózsaszínes-szürkés árnyalatba. Ez a harmadik felvonás, így jelölöm.

Fordulóponthoz ért a meditációban?

A színek ösztönösen jönnek elő. Utóbb gondolom át, mi oka lehet a választásnak. Erős kontrasztnak érzem, hogy a válságos időnk, a sok mindennapi gond ellenére a világ ilyen rózsaszínné vált. A városok fotóit nézve látom: a rózsaszínek uralkodnak. Lehet, hogy ez az éghajlatváltozásnak is a következménye. Más erősséggel süt a nap. De ez a rózsaszín számomra most szimbolikus jelentőségű, mert van benne valami reménysugallat, reményteli üzenet.

A megnyitón arról beszélt, hogy a mai világban az érzelmi gesztusfestészet önmagában nem válik eléggé hitelessé. A művészetnek a válságokra objektívebben és észszerűbben kell reagálni. Ezzel magyarázta az utóbbi két évbeli festői munkásságát, azt, hogy az expresszivitás és a kocka szigorú szabályt követő formája azonos értelmezési keretben jelenik meg. Mit kell megértenünk a nézőiként? Az alkotói szabadság és önfegyelem találkozása ez? Mi sül ki belőle?

A szabadság és az önfegyelem találkozása. Nem szeretnék kategorikus kijelentést tenni és ítéletet mondani a gesztusfestészet felett. Van, aki a maga művészetében képes ezt hitelesen továbbfejleszteni. Én megtorpantam ezen az úton. Arra gondoltam: nem elég csak magunkra figyelnünk. Nem elég csak a saját érzelmeinket tolmácsolni. Tudom jól: minden azt sugallja, hogy úgy lehet túlélni, ha a belső hangra figyelünk. Ha elvonulunk. Ha megtaláljuk a saját egyensúlyunkat. És valóban, fontos a befelé fordulás. De a külső környezet, a külvilág értelmezése mindenki számára feladat. Mivel festő vagyok, én a saját eszközeimmel próbálom ezt megtenni, a geometria és az expresszívebb felület összesimításával.

De a képek azt a megfigyelését is megfontolásra ajánlják, hogy a valóság gyakran: absztrakció. Alig néhány művében teszi felismerhetővé a természeti vagy a városi tájat – a többi, meglehet, az alkotó saját belső tere.

Ez engem nem zavar. Sőt, szerintem úgy őszinte és hiteles, ha a munkáim megmutatják magát a gondolkodást, az alkotás útját. Mert ha absztrakt képet festek, akkor is mindig valamilyen tájélményből indulok ki. Nem is hiszek abban, hogy elég magvas lehet, aminek nincs valóságalapja.

Fotó: Bujdos Tibor

Kiviszi a tárgyait a természetbe, hogy legyen előképük a festményeinek?

Miskolc mellett Jászdózsához kötődöm hangsúlyosan. Húsz éve járok oda alkotótáborba. Ez is hazatérés. Az alföldi táj a színeimet gazdagította ugyan, de hagyományos tájképeket nem festettem ott. Az udvarokon viszont, a kidobott szemétben sok geometrikus halmazt láttam. A festő Francis Bacon mondta az egyik interjújában, hogy a rendetlenségből kép születik. Nekem ez a jászdózsai rendetlenség, a táj és a geometria tapintható találkozása volt inspiráló. Később a műtermemben felhalmozódott akvarelljeimből elkezdtem kockákat készíteni. Szerettem volna ezeket egy másik dimenzióban megtapasztalni. Alapanyagként szolgáltak az installációmhoz. Akkor valóban volt olyan projektem, amelyben az emberi kéz alkotta mesterséges formát visszaajándékoztam a természetnek, így vizsgálva a természettel való kapcsolatukat. Ebből fotósorozat is született. Érdekes lenne a projektjeimről, objektjeimről készült fotókkal együtt önálló kiállításon bemutatni.

Most, hogy a képeivel hazatért, a kísérletezésnek ez az útja jelöli ki a folytatás irányát is?

Van elképzelésem és programom a folytatásra. A geometria és festészeti elemek kapcsolata még mindig sok kérdést vet fel a számomra. Ezzel biztosan foglalkozom még.

Kérdés-e például, hogy az önfegyelem és a szabadság, az ösztön és a gondolkodás mezsgyéjén alakot és formát öltő műveiben, hogyan van benne az alkotó maga?

Szeretek vízszintes, nagy felületen felelőtlen játékot játszani az anyaggal: locsolni, kenni, különböző faktúrákat létrehozni. Ez lenyűgöz. Ez tart egy darabig, és utána a színek ritmusa, a bennem megszületett élmény alapján lassan létrejön a forma, amely egyre határozottabbá válik, és színben is eléggé erőteljes. Rendkívül élvezetes folyamat, a bizonytalanságból a konkrétig terjedő úton.

A miskolci kiállításon a tudatosság hűvössége érződik. Amit mond, ezek szerint ez nem kiszámított hatás.

A törekvés megvan, hogy tudatossá alakuljon át a véletlen. A képhez való viszony, a pillanatnyi lelkiállapotom és szerencse kérdése is, hogy mivé válik egy mű. Van, amikor az ösztönszerűségé a vezérszólam. Van, hogy a geometriáé a főhangsúly. Titokzatos és izgalmas dolog. Ha akarom, ha nem, ott vannak benne az érzéseim. Ha kicsit háttérbe akarom szorítani, akkor is előjönnek.

Elégedett ezzel az anyaggal, amit elénk tárt? Arról szól a kiállítás, aminek szánta?

Azt hiszem, Hamvas Béla mondta, hogy a művész soha nem örülhet annak, amit csinált. Mert nyilvánvaló, hogy programot adunk magunknak, és sokat dolgoztam ezzel az anyaggal. Örülök annak, hogy úgy érzem: párbeszédben vannak a képek egymással. És örülök ennek a térnek. De nem tudtam mindent bemutatni, amit szerettem volna, erre a katalógus adhat majd alkalmat. Nyomdában van. Az elmúlt tizenkét évre jellemző gondolkodásmódomat és munkáimat dokumentálja. Ami a Hazatérést illeti, H. Szilasi Ágota kurátor nagyon jó szemmel válogatta össze ezt a kiállítást, és remélem, használható és élvezhető metszetet adott az elmúlt évek munkáiból.

Teljesen rábízta magát?

Igen. Kicsi műteremben dolgozom, és sokat. El tud telni az ember a saját munkáival. Nagyon kell a segítség. A kívülálló és szakmailag hiteles szem. Nem véletlenül fontosak ezek a kiállítások, amikor a sok magányos óra után az ember kap egy szellemi társat, és ettől saját magát is másképp kezdi látni.

Csak a képek beszéltek a kettejük kommunikációjában?

Igen. Ez elegendő volt.

Az F. Balogh Erzsébet Hazatérés című kiállításáról összegyűjtött fotók, videók, a művész munkásságát értékelő korábbi írások, megnyitószövegek a Miskolci Galéria honlapján tekinthetők meg.

(A borítóképen: A Hazatérés című kiállítás tavalyi megnyitóján, a tárlat a Miskolci Galériában várja az újranyitást)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában