„Hogyne lennének ilyen sémák az életben”

Fekete otthon. Ezzel a címmel foglalta keretbe a 2019-ben festett képeit – a gyerekkor sötét tónusú lenyomata a sorozat. Megragadó kísérlet: a saját múlt történeteinek hangulatában felmutatni valami általánosabbat, a festészet által eljutni az egyéniből a közös élmény érzetéig.

Az elmúlt év munkáit bemutató, napokon belül megnyíló tárlatának mégis inkább azt a címet választotta: Tengelyező. A mechanikára utaló fogalom a pálfordulás, a fordulat lehetőségére is utal: az életünk, a sorsunk, a személyiségünk változhat, az utunk arrafelé is elvezethet, amerre pedig nem feltétlenül terveztük – adja meg a döntése magyarázatát.

A beszélgetésünk is a személyes és az általános keretei között tart meg: a mű még akkor is fontosabb a művésznél, amikor az inspiráció vagy az alkotó élete, a képek megszületésig tartó útja maga is megérdemelné az önálló elbeszélést.

Góré Szabinát kérdeztem.

Egy éve arról kérdeztem: tudja-e, mit állít majd ki 2020-ban a Mazsaroff-díjjal járó egyéni tárlatán. Az volt a válasza: két irány is van, amerre indulna, de ha kimondja, elvész a varázs. Most már nem kell ettől tartania, akár el is árulhatja, mi járt akkoriban a fejében.

A korábbi munkáimhoz, a génmódosításhoz is szívesen visszanyúltam volna. Ez a téma még mindig ott van a talonban. De erre a kiállításra új anyagot hoztam, fekete képeket, gyerekekkel. Az ezeket inspiráló gondolatok csirájukban már akkor is megvoltak, és egy-két kép el is készült. De akkor nem gondoltam, hogy ez kész tárlattá állhat össze egy éven belül. Nem is próbáltam ezzel áltatni magam. A jó szerencsére bíztam, és végül összejött.

Mit jelent az, hogy a jó szerencsére bízta?

A saját tempómban haladtam. Nem akartam határidőre, teljesítménykényszer alatt dolgozni. Úgy voltam vele: mindenképpen legyen jó, amit csinálok. Ha nem sikerül, a korábbi munkáimmal szerepeltem volna. Kvalitásosak – nem azért nem azokkal jöttem, mert nem eléggé jók. Hanem szerettem volna újabb gondolatokat is megmutatni. Máshogyan fókuszálok, nem az ingerdömping felé mozdultam, letisztultabban próbáltam ezeket az érzeteket megfogalmazni.

A Fekete otthon című sorozatáról beszélünk. Az a benyomásom, hogy amit látok, biztosan nagyon személyes. De az ábrázolás elbizonytalanít, hogy mennyire akarja ezt saját magára vonatkoztatni, mennyire kíván kilátszani belőle. Mintha a képek inkább azt a lehetőséget kínálnák, hogy a nézőjüket – bár nem őt festették oda – a saját gyerekkorába vezessék vissza. Akár ha régi fotók negatívjait figyelnénk, amelyeket megpróbálna megszabadítani valami sötéttől – mint aki az idő alól bányászná elő ezeket az alakokat.

Részben személyes, részben általános az ábrázolt világ és benne minden karakter. A gyerekkorok megidézése, a gyermeki személyiségek, személyiségjegyek megfogalmazása is ilyen. Annak a kérdése, hogy a jelen mennyire vonható össze a múltunkkal. Létezik-e ilyen? Amit én megélek, megfesthető-e úgy, hogy egy másik ember számára is megidézze ezt az életkorszakát? Ezekkel szeretek kísérletezni. A közösségi tudattal játszom. Vajon létezhet-e ilyen? Hogyne lennének ilyen sémák az életben, amik mindig megtörténhetnek, mindig felidézhetőek. Az enkausztika, a tiszta viasz megmunkálása valóban képes fotónegatív-érzetet is kelteni. A feketét gyakorlati okokból használom, nem a negativitása a lényege: általános alap, érdekesen hatnak rajta a színek. Némely színt nagyon élővé tesz.

De a művészetének a magja – részben vagy egészben – mégiscsak az ön saját élete?

Mindig szeretném azt mondani, hogy fele-fele. De ha nagyon őszinte vagyok, lehet, hogy 55–45 százalékot kellene mondanom.

Ha vállaltan személyesebb lenne, mit változtatna az a képeken?

A művészetnek van egyfajta terápia jellege is, az alkotó és a befogadó számára egyaránt. Mindegy, hogy az ábrázolás maga mennyire absztrakt, geometrikus vagy figuratív: van benne valami önmagunkból. Mindegyik egy kis önarckép. Nálam ez fokozottan érvényes, mert mindegyik önarckép. Nem azért, mert hasonlít rám, hanem mert lenyomatot képez. De nem magamról akarok beszélni a képeimmel. Szeretném, ha nem az befolyásolná a befogadás élményét, hogy „szegény művész, így meg így élte meg, amiről fest”. Nem titkok, rossz időszak ez a számomra, nem feltétlenül azon az úton járok, amin járni szeretnék, ez nyomot hagy rajtam is. Nagyon melankolikus alkat vagyok, de rajta vagyok, hogy hogyan fessünk vidám képet. Anélkül, hogy ez a vidámság erőltetett lenne.

Vidámnak nem mondanám a képeit – de meg kell hagyni, a sorozatcímben azért van valamennyi feketehumor.

Szeretem a groteszket, a feketehumort, a szarkazmust.

A fotó-, a fotónegatív-benyomást a beállítás is erősíti: valakik, legtöbbször eleven tekintet nélkül, kinéznek a képből. Mint amikor megnyílik az időalagút: belenézünk egy másik világba.

Szerettem volna, ha akár tükörként is működik a kép: ő engem néz, én meg őt. Próbáltam elősegíteni az önazonosulást. A tekintet nélküli nézésnek talán megvan az ereje, jobban hat. Lehet, a szem kidolgozásával elveszítenék a karakterek a kevésbé konkrét, inkább általános jellegüket.

Inkább portré lenne, igazi emberekről?

Ugyan én portrékat festek, de személyazonosság nélküli portréként kezelem ezeket.

Ha már felkínálta a képeivel, hogy a nézőjükként akár a saját gyerekkoromra is visszagondolhassak, azt a szót juttatja az eszembe, hogy idegenség. Lehet persze, hogy ez annak a felnőtt embernek az érzése, aki a maga gyerekkorában nem kételkedett benne, mennyire birtokolja a saját gyerekkorát. A felnőtt és a gyerek nézőpontjának a különbségeire emlékeztetnek a festményei, hol érzelmileg semlegesen, hol megdöbbentően, de ezt is képes feloldani valami játékossággal: az előtérben egy gyermek, a háttérben két fellógatott nyúl, vörös fonállal odakötve. Készül az ebéd.

Ez éppen egy személyesebb élményem: a nyúl motívumának megvan a saját, anekdotikus jelentősége is az életemben. Nyulat tartottunk, a nagyapám foglalatoskodott vele, ennek a része volt a nyúl megevése. És nem vagyok teljesen tisztában vele, hogy ettem-e valaha nyulat – úgy értem: tudatosan. Amikor kecskét tartottunk, és levágtuk, kecskét sem akartam tudatosan enni – de mégis, valahogy furcsa íze volt annak a húsnak a vasárnapi ebédnél. Furcsa volt a nyúlláb is: amikor a nyulat leütötték, egy-két napig ott csüngött a szilvafán, a kis zsinóron a lába. Ezt nehezen rakja össze az ember gyerekként.

Brutális a téma, de maga a kép nem brutális.

Próbáltam elvenni az élét. Erre alkalmasok a felfokozott színek. Amit említ, a permanent középvörös, erre valamiért nagyon rákaptam, gyakran használom.

Mint az eleven élet, az élet elevenségének a színe.

Szükségem van rá. Lehet, hogy bennem is ellenpontozza a drámaiságot. Mert jó, belemegyünk ezekbe a negatív történésekbe, de mégis van, ami visszahúzza az embert.

Honnan tudja, meddig engedheti előjönni a feketéből ezeket az alakokat anélkül, hogy még ne tűnjenek túlságosan igazi embereknek?

Kísérletezem vele. Kutatom az előhívás folyamatát. Próbálom a konkrét és az elvont közötti vékony határvonalat kitapogatni. Ez van az arcokkal is: megrajzolom, felviszem az első viaszos réteget elnagyolva. És sokszor úgy is hagyom. Nem megszokott, de olyan is van, hogy azért hagyom úgy a figurát, mert elfogy a festék.

Lehetséges úgy nézni a Fekete otthon képeit, ahogyan regényt olvasunk. Ilyen az alkotás is? Kell hozzá az egyik kép, hogy átvezessen a másiknak a világába? Vagy ezek valójában nem összefüggő történetek.

A gyermekiség, az élet furcsa átmenete a felnőttségbe – ez foglalkoztat. Mikor és hogyan történik, amikor a gyermekség áldott állapotából kilépünk az életbe. Nem keresem a közvetlen kapcsolatot a képek között. Ott a falon a két vászon, amíg az egyik képen dolgozom, felrajzolom a másikat. Lehet, hogy így, tudattalanul átkúszik az egyik kép a másikba. Ez nyilván nem függetleníthető a személyemtől sem.

Névjegy

Név: Góré Szabina

Született: 1988, Kazincbarcika

Tanulmányok: Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, festő szak, diploma (2008–2013)

Mester: Hegyi Csaba

Méhviasszal festés

Az enkausztika görög eredetű festészeti technika. Hagyományosan a méhviasszal elkevert festéket hidegen vitték fel az alapra, majd egy felhevített eszközzel ráégették a hordozó felületre. Az eljárás tartósságot és mély színhatást eredményezett. A kifejezés a görög „enkaustikos”, beleégetés szóból származik. (A technika leírása Góré Szabina művészi hitvallásában.)

Tengelyező

A 2019-es Mazsaroff Miklós-díjas Góré Szabina Tengelyező című kiállítását Kónya Ábel képzőművész, a Miskolci Galéria vezetője nyitja meg január 22-én délután 3 órakor a Miskolci Galéria kamaratermében. Ugyanitt délután 5-kor az alkotó kalauzolja az érdeklődőket a művei világában.