Október 23.

2022.10.23. 10:00

„Borzasztó volt, amikor láttam, hogy az emberek üldözik és ölik egymást”

A fiatal acélgyártó nem igazán értette, mi történik körülötte, de soha nem felejti a forradalom napjait.

HE

Jóna Antal szerint fontos, hogy emlékezzünk azokra, akik a szabadságért harcoltak

Fotó: Bujdos Tibor

Jóna Antal 1956-ban élte a hozzá hasonló fiatalemberek gondtalan életét. Azt tudta, hogy a társadalomban nagy az elégedetlenség, de ő ebből nem sokat érzékelt. A kohászatban dolgozott acélgyártóként, volt pénze, albérletben lakott Miskolcon, és sokkal jobban érdekelték a lányok, a szórakozás, mint a társadalmi problémák. Akkor döbbent rá, hogy valami nagy baj lehet, amikor az egyik nap hatalmas tömeg indult meg a Digép felől a Lenin Kohászati Művek irányába. Jóna Antal akkor 19 éves volt, ma már 85, de bizonyos részletekre ma is tisztán emlékszik. Mert van, amit soha nem lehet elfelejteni. 

Őrjöngtek, örültek

 – Legalább kilencezren voltak a Digép munkásai. Azt kiabálták, hogy hagyjuk abba a munkát, és álljunk közéjük. Eljöttek a nagyolvasztóig, voltak, akik csatlakoztak hozzájuk, mások nem. Mi felmentünk az öltözőbe, ahol a főnökünk azt mondta, hogy senki nem megy sehova. Az öltözőbe aztán bejött egy ember, felugrott a szekrény tetejére, szidta a szovjeteket. Később a főnök azt mondta, hogy mégis társulunk a felkelőkhöz. Mindenki őrjöngött, örült, az emberek szinte tomboltak, igazi forradalmi hangulat volt. Az emberekben ott volt a reményteli várakozás, hogy ezután talán jobb lesz, a nép akarata kikényszerítheti a szabadságot – fogalmazott Jóna Antal. Mindenfelé halottak A legvéresebb nap, október 26-a örökre ott marad az emlékezetében. 

– Az egyik munkatársamnak, akivel egy albérletben laktunk, volt egy motorkerékpárja, azzal indultunk el. Fiatal gyerekek voltunk, és kíváncsiak, meg akartuk tudni, hogy mi történik a városban. Hallottuk, hogy a megyei rendőr-főkapitányság előtt gyülekezik a tömeg. Mire odaértünk, rengeteg ember gyűlt már össze. Ponyvás autóval bányászok érkeztek. Leugráltak a kocsiról, és megrohamozták az épület külső bejáratát. Nem akarták őket beengedni, lépésről lépésre nyomultak be a bányászok. Végül erőszakkal behatoltak. A bent lévő ávósok a tetőn és a szellőzőlyukon bújtak ki, úgy menekültek az épületből. Szóval ott kíváncsiskodtunk, de aztán elzavartak minket, azt mondták, menjünk el onnan, nehogy belelőjenek a motor tankjába. Akkor már az utcán is voltak halottak. Odaszaladtunk az egyikhez, de a lányok kiabáltak, hogy hagyjuk, mert azok ávósok. Jött a mentő is visítva, de a legborzasztóbb látvány az volt, amikor egy embert a nyakánál fogva egy teherautóhoz kötöttek, úgy húzták végig a főutcán, egészen a Zenepalotáig, ott pedig felakasztották a szovjet emlékműre – idézte föl Jóna Antal. 

Visszalépett 

– Ezek után az események után kijárási tilalmat rendeltek el. Fiatalemberként én akkor is elmentem este, mert nem fogtam fel a történtek súlyát. Nem gondoltam, hogy nekem esetleg komolyabb bajom történhet. Az azonban már akkor is megfogalmazódott bennem, hogy miért nem lehetett békésen, tárgyalások útján megoldani a problémákat. Miért kellett embereket letartóztatni, megverni, megölni? – tette föl a kérdést. Azzal folytatta: később szóltak a gyárban, hogy fel kell venni a munkát. Megfenyegették a dolgozókat, hogy ha nem engedelmeskednek, akkor a szovjetek agyonlövik őket, de még a gyárat sem kímélik. 

– Megfogalmazódott bennem a disszidálás gondolata. Lett volna lehetőségem elhagyni az országot, mert volt egy társaság, amelyik szervezte az emberek kimenekítését. Öten voltunk barátok, azt terveztük, együtt megyünk. Felmondtam az albérletemet, emlékszem, a Marx térről indultunk volna villamossal a Tiszai pályaudvarra. Már léptem fel a villamos lépcsőjére, de hirtelen meggondoltam magam. Eszembe jutottak a szüleim, akiket nagyon szerettem, és ők is engem. Nem akartam őket és a hazámat itt hagyni. Ilyen érzékeny gyerek voltam. Még egy barátom döntött hozzám hasonlóan, a többiek disszidáltak. Ki Ausztriában, ki Svájcban, ki Kanadában talált új hazára – sorolta Jóna Antal. 

Megjegyezte: az ’56-os események után sokáig nem lehetett beszélni a történtekről. Az emberek féltek nyilvános helyen beszélni róla, mert kihallgatták és besúgták őket. Sokakat ellenforradalmárnak bélyegeztek, akik emiatt a gyárban is komoly bajba kerültek. – Fontos, hogy emlékezzünk azokra, akik a szabadságért harcoltak, és életüket adták egy jobb világért – hangsúlyozta Jóna Antal. 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában