A bizalmatlanság sűrű hálójában

Az országban elsőként a DIMÁVAG munkásai fogalmazták meg 21 pontba foglalt követeléseiket, amelyek a termelés, a munkafeltételek, a bérezés és a szociális helyzet javítására irányultak, és ezzel igazodási pontot adtak más megyék munkás- és forradalmi szervezetei számára. Hangsúlyos szerepük abban is megnyilvánult, hogy 1956. november 2-án vezetésükkel alakult meg az Észak- és Kelet-magyarországi Nemzeti Tanács, ami a keleti régió forradalmi szervezeteit fogta volna össze. A megye munkástanácsa különleges helyzetére tekintettel rögtön a várost megszálló szovjet hatóság látókörébe került.

Tízezer munkás fenyegetése

Az 1956. november 4-i szovjet bevonulás után a munkástanács vezetői úgy döntöttek, hogy küldöttséget indítanak a kormányhoz, és személyesen folytatnak tárgyalást a borsodi követelésekről – idézte fel az eseményeket Kis József történész. Felvették a kapcsolatot ezért a szovjet parancsnoksággal: november 5-én elmentek a Rudolf laktanyába, ám ott, miután nem ismerték el az előző nap bejelentett Kádár-kormányt, az egész társaságot letartóztatták. Tizenhárom főt vittek el Debrecen érintésével Ungvárra, ahol megkezdődött a kihallgatásuk a forradalom idején végzett tevékenységükkel kapcsolatban.

A forradalmi vezetés nélkül maradt városban a vezető szerepet a Lenin Kohászati Művek munkástanácsa igyekezett átvenni Rimán János vezetésével, amely továbbra is igényként fogalmazta meg a szovjet csapatok kivonását, nem ismerte el a Kádár-kormányt, és követelte a megyei munkástanács vezetőinek szabadlábra helyezését.

A Magyar Szocialista Munkáspárt helyi vezetőivel közös küldöttségük, a „tízezer munkás fenyegetésének” hatására Kádár a szovjet titkos­szolgálati vezetőkkel együtt úgy döntött, hazahozzák a megyei munkástanács vezetőjét, Földvári Rudolfot, aki november 17-én meg is érkezett. Őt kérték föl arra, hogy segítsen a konszolidációban, ami akkor a sztrájkoló miskolci nagyüzemek újraindítását, a közbiztonság megteremtését és a civileknél lévő fegyverek begyűjtését jelentette többek között. Újra életre hívták a megyei munkástanácsot, amely december 1-ig minden egyes deportált munkásvezetőt visszahozott a városba.

A november 4-ét követő időszakot „röplapháborúként” jellemezte a történész. A korbeli jelentések szerint ekkor a „nemzeti nacionalizmus az egekbe szökött”, az utcák falait saját kézzel készített röplapok borították, amelyek a Kádár-kormány menesztését követelték.

Az ellenállásra buzdító falragaszok mellett megjelentek a kommunisták propagandaszövegei is. Elutasítottságukra azonban jellemző példa, hogy ebben az időszakban Kassán kellett kinyomtatni még a megyei pártlapot, az Észak-Magyarországot is – fogalmazott a történész.

Az első kivégzés

December első heteiben az egész országban tüntetések voltak. Kezdődtek az elesett hősök előtt tisztelgő nők tüntetéseivel, majd több tömegrendezvényre is sor került, amiknek sortűzzel vetettek véget. Miskolcon december 10-én nyitottak tüzet a karhatalmisták a tüntetőkre. A demonstrációk vérbe fojtása, a megismétlődő sortüzek jelentették a kádári hatalom megerősítését. December 15-én pedig megtörtént az első kivégzés a városban, a Szentpéteri kapui lőtéren.

1956. december 15. és 1961 között több mint 200 miskolci és közel 900 megyebeli került bíróság elé. A politikai foglyok többsége 1959–60-ban kiszabadult, a hosszú börtönbüntetésüket töltők azonban csak 1963-ban. De akkor is csak azok, akik nem vettek részt fegyveres cselekményekben vagy lincselésekben.

Beszervezték őket

A megtorlást követő megfigyelések alól azonban senki nem tudta kivonni magát – emlékeztetett Kis József. Sok korábbi forradalmárt szerveztek be kényszerrel, mert a hatalom logikája szerint azok tudták a legjobban megfigyelni az egykori ellenállókat, akik maguk is azok voltak. A félelem és a bizalmatlanság olyan sűrű hálóját fonták köréjük, hogy önmaguk és sorstársaik védelmében a legtöbben a rendszerváltozásig kerülték a találkozást egymással – fogalmazta meg az 1956-os Intézet és az Oral History Archívum kutatója, Molnár Adrienne, aki Papp Miklós, a megyei munkástanács volt elnökhelyettesének visszaemlékezését idézte: „Ahogy engem megpróbáltak beszervezni, nyilván a többieket is, nem kellett túl nagy fantázia, hogy elképzeljük. Ez valamennyiünkben kialakított egy bizalmatlansági érzést, nem tudtunk egymásban megbízni, mert nem tudtuk, hogy kinél sikerült, kinél nem. Tulajdonképpen ez volt az a bizonyos utolsó hűségesküszerű valami a mi fajtánktól, amelyikkel jegyet válthatott arra, hogy leszálljanak róla. Tehát nem bíztunk egymásban, meg azért is kerültük egymást, mert ha két ember találkozott a magamfajtából, arról a hatóság azonnal tudomást szerzett, és az olyan színt kapott, hogy ezek megint nem férnek a bőrükbe, már megint szervezkednek. (…) Külön-külön, egyedenként vívtuk a magunk harcát, de semmilyen esélyünk meg lehetőségünk nem volt arra, hogy valamilyen formában segítsünk egymáson. Szinte észre sem vettük, hogy reggel felkel a nap, és este lenyugszik, elmentünk az apróbb örömök mellett. Tudomásul vettem, hogy amíg élek, mindig csak harmadrangú vagy negyedrangú állampolgár leszek, aki ki van téve a hatalom kényének-kedvének, és nem tudtam, hogy meddig engedik a pórázt.”

(A borítóképen: 1956. november 4. után Miskolcon, a városháza előtt)