„Csak a tökéletesnek talált képek maradnak meg”

Bán András műkritikussal, a Miskolci Galéria korábbi igazgatójával mint vizuális kultúrakutatással foglalkozó szakemberrel ezért inkább a fotókészítésnek a közösségi életben betöltött szerepéről beszélgettünk.

„Ez a könyv a fotóról szól. A fotográfiáról már nincs mit mondani.” Ezzel a felütéssel kezdte 2008-ban megjelent, A vizuális antropológia felé című könyvét. Kategorikus kijelentéssel kívánta érzékeltetni, hogy lezárult a fényképezés 150 éven át tartó analóg korszaka és beköszöntött a digitális képalkotás időszaka. Milyen módon változtatta meg a világunkat?

Elsőként a képekkel való kommunikációnk változott. Ha a közösségi oldalakon megjelenő fotókra gondolunk, akkor azok az érzelmek és élmények közvetítőjévé váltak a személyek közötti kapcsolatban. Ez olyan változás, aminek kevéssé volt megfelelője az analóg korszakban. A másik a kreativitás kérdése. Ma már bárki készíthet egy-egy művészinek mondható fényképet. Akár a gyerekek is, akik olyan funkcióit ismerik az okostelefonoknak, amelyekkel képmódosításokat lehet végezni, szerepjátékokat lehet kialakítani, és ezzel olyan kommunikációs helyzeteket hoznak létre, amiknek nincs előzménye. Vannak, akik nagy élvezetet találnak abban, hogy újabb és újabb szerepeket találnak maguknak, ami akár szórakoztató is.

Személyes élettörténetnek számít, ha mindent lefotóznak, amit csak meglátnak: a reggelijüket, a gyerekek ébredését, a pillanatnyi társaságukat, vagy akár a tükörképüket a fürdőszobában?

Az analóg korszakban mindig az adott helyzetben alkottuk újra a saját történetünket. Jó példa lehet erre a Rákosi-korban újra és újra megíratott önéletrajzok, amik mindig alkalmazkodtak a munkahelyi kívánalmakhoz és a politikai irányvonalhoz. Annyiszor írtuk újra az életünket, ahányszor egy ilyen helyzet teremtődött. Ezzel szemben a digitális élettörténet újraírásának erős korlátja, hogy ami fölkerül rólunk a világhálóra, attól nem igazán lehet többé megszabadulni. Gyakorlatilag törölhetetlen, de ez a kockázati része. Más megközelítésből viszont a mai képhasználati módok sűrű kommunikációs hálót szőnek az emberek között. Lehet mondani, hogy felszíneset, de egy sokkal tágabb körben kísérhetik nyomon az emberek egymás élményeit, kalandjait. Izgalmas összevetésként kínálja magát a falusi portája előtti kispadon ülő néni, aki mindent tudni akar mindenkiről, és minden információját ki is beszéli. Ez a kispad most az egész világ.

A családi fotóalbumok lapozgatása egykor meghitt családi programnak számított. Hogy van ez most, a kézbe nem fogható digitális fotóalbumok idején?

Program ez most is, csak az okostelefont lapozgatják, ami persze nem ugyanaz a helyzet, mint amikor a fotót, mint tárgyat vették a kezükbe. A régi családi fotóalbum egy alaptörténetet mesél el már a képeknek a kiválasztásával és egymás után következő sorrendjével. Az okostelefonon ez rugalmasabb és szélesebb körű elbeszélésre ad lehetőséget, hiszen összehasonlíthatatlanul több kép közül lehet választani, olyat is, ami korábban kimaradt volna. Úgy értékelném a változást ezen a téren, hogy a közös képnézegetésnek ma egy sokrétű, kreatív korát éljük.

Nem veszítjük el a lényeget a sokezernyi kép között?

A kisfilmtekercsre készíthető 36 képkocka valóban átlátható, és nem utolsó sorban kezelhető mennyiség volt, de ez a korszak lezárult. A digitális fotók beláthatatlan tömege teszi lehetetlenné a képek gyűjtését, archiválását, kutatását is. A vizuális kultúrával foglalkozó szakemberek pillanatnyilag teljes bénultsággal nézik, hogy mi történik ezen a területen. Eközben pedig rohamosan csökken az analóg képek száma, eltűnnek a tárgyi hagyatékok, az újságszerkesztőségekből elkallódnak fotográfiák.

Ez azt jelenti, hogy felértékelődnek a hagyományos módon készült fényképek?

Azoknál, akik hangsúlyt fektetnek a régi történetek megőrzésére, azoknál mindenképpen megnő ezeknek a képeknek az értéke. A fotógyűjteményekben az ezredforduló előtt, amikor még sok papírkép volt, lezserebben kezelték ezt a területet. Viszont most, amikor fogyóban van a képanyag, komoly értékké válik. Ilyen érték például az Észak-Magyarország két korábbi fotósának az anyaga is, amely a Herman Ottó Múzeum gyűjteményét gazdagítja.

Kevésbé értékesnek számítanak a digitális munkák?

Természetesen nem. Viszont az analóg képiségnek volt egy fontos tulajdonsága: az, hogy készültek rossz képek is. A készítés közben még nem lehetett tudni, mi lesz a negatívon, a rontott képek között azonban akadtak nagyon jók is. Ezekből az elvétett képekből állított össze egy különös világot a Hórusz Archívum, amelynek gyűjteményből novemberben nyílik kiállítás a Műcsarnokban. A digitális fotók esetében azonban nem beszélhetünk rontott képekről, mert azonnal láthatóak a telefon vagy a fényképezőgép képernyőjén, és ha nem tetszik, abban a pillanatban törölhető. Ilyen értelemben csak a tökéletesnek talált képek maradnak meg. Ez az első szűrő, ahol rendkívül sok kép elpusztul, mert kicsit unalmas módon csak „hibátlan” képek jönnek létre. A tönkrement digitális háttértárolók, ellopott notebookok, szerencsétlen telefoncserék alkalmával ugyancsak képek milliárdjai semmisülnek meg, törlődnek az emlékezetből, és amit őrzünk, az sincs biztonságban. Az analóg fotó évtizedek múlva is nézegethető, egy digitális fotógyűjtemény viszont egy pillanat alatt semmivé válhat, ami valahogy megfoghatatlan veszteség, hiszen ezek a képek csupán elektronikus jelek egy tárolóeszközön.

Aki megosztja a képeit, felvállalja, hogy azt véleményezhetik, továbbadhatják, saját céljaikra használhatják fel. Foglalkozik ezzel a kultúrakutatás?

Vannak érdekes kutatási kísérletek, de annyira hihetetlenül széles és parttalan a téma, hogy senki sem gondolhatja: áttekintése van arról, mi történik a digitális képek világában. A legtöbb tanulmány napjainkban az önképekkel, a szelfikkel foglalkozik, azon belül is elsősorban a fiatalok és a fiatal nők önkép-képzési módszereivel, a szerepjátékokkal, az ideálokhoz való hasonlítási szándékkal, az egymás közötti mintakövetéssel. De akadnak rendkívül érdekes esettanulmányok, például Vargyas Gábor antropológusé, aki egy vietnami népcsoport, a bruk digitális képmódosítás eszközeivel foglalkozott: ez a helyi értékelés szerint mellőzött népcsoport a maga nemes hagyományait és történelmét kreálja meg módosított fotók révén.

A digitális fotónak ugyanaz a művészi értéke, mint az egykor papíralapra készült képeké?

Természetesen. A hivatásos művészek is nagy számban hoznak létre fotó-jellegű munkákat a digitális világban, de sok olyan hétköznapi életet élő ember van, akinek vizuális kreativitása igen magasan értékelhető, a produktumok nem kis részben nyugodtan besorolhatók a művészeti teljesítmények közé. Kitágult az értékteremtés lehetősége és köre, ami nagyon jó dolog.

A követhetetlen tempójú képözönben lehet valamikor egy kristályosodási pont, amikor meghatóvá lesznek ennek a kornak is az értékei?

Amikor fiatal voltam, a világ beláthatónak tűnt, és voltak utópiák arról, hogy mi fog történni. Most törékeny és beláthatatlan időszakot élünk, nem lehet meghúzni a jövő történéseinek erővonalait.

(A borítóképen: Bán András: ma már bárki készíthet egy-egy művészinek mondható fényképet)