A főkapitányt Zalába szólítja a kötelesség

Három évtized után hagyja itt Borsod-Abaúj-Zemplént a megyei rend­őr-főkapitányság vezetője, dr. Vereckei Csaba dandártábornok. Szeptembertől Zala megyében dolgozik tovább. Ebből az alkalomból beszélgettünk a rendőri vezetővel.

Mennyire volt nehéz döntés akár szakmailag, akár magánéletileg az ország másik végébe költözni?

Ezt a döntést nem én hoztam meg, hanem az elöljáróim, én, mondhatjuk úgy, hogy készen kaptam. Szakmailag ugyanolyan feladat és kihívás bárhol egy megyei főkapitányságot irányítani. Én bízom benne, hogy az a tapasztalat, ami az elmúlt években itt felhalmozódott, az az ottani kezdéshez vagy újrakezdéshez is elég muníciót ad. A család szempontjából már picit bonyolultabb a dolog, hiszen itt nagyjából mindent fel kellett számolni, és ott teljesen újrakezdeni. De ez velejárója a mai életformánknak, így bízom benne, hogy ezt is sikeresen meg fogjuk tudni oldani.

Mennyire készültek fel erre a váltásra?

A tavalyi év második felében vásároltunk ott egy telket, ami egyelőre üres, de nagyszabású terveket szövögetünk. Ha ott leszünk már, akkor majd elkezdünk építkezni, és szeretnénk ott gyökeret verni. Zalai illetőségűek leszünk, így nemcsak a munka, hanem a lakóhelyünk is odaköt majd.

Mi lehet majd az, ami a megyéből leginkább hiányozni fog?

Nagyon nehéz lenne mindent felsorolni, hiszen a feleségemmel mindketten itt születtünk, itt jártunk iskolába, itt nevelkedtünk, itt dolgoztunk, tehát minden szállal ide kötődünk. Ami szerintem sokkal több elismerésre érdemes, mint amennyit megkap, az a természeti környezet, akár itt Miskolc környéke, akár az egész megye tekintetében. A munka szempontjából pedig a csapat. Az a csapat, amellyel együtt töltöttem az elmúlt harminc évet. Ebből huszonöt évet ebben az épületben tudtam le és tizenhárom, amit ebben az irodában. Ezek elég jelentős időtartamok, és ez nem sikerült volna másképp, mint hogy körülvesz egy csapat, amellyel mindent meg tudtunk oldani. Ez az, ami leginkább biztonságot, magabiztosságot ad az embernek, amikor tudja, hogy egy olyan gárda áll mögötte, mellette, amellyel bármilyen feladattal szembe tud nézni.

Hogyan alakult ez a majd’ harmincéves rendőri pálya?

Többen kérdezték már tőlem, hogy gyerekkoromban is rendőr akartam-e lenni, de ez nem így van, soha nem volt ilyen tervem. Akkor még létezett a kötelező sorkatonai szolgálat, engem behívtak hála Istennek a határőrséghez, és azt a másfél évet tiszthelyettesként itt, az akkori miskolci kerületi igazgatóság állományában töltöttem el. Ez 1987 és 1989 között volt, miközben számtalan átalakulás volt a rendszerváltás kapcsán. A középiskolai érettségi után a postánál helyezkedtem el a műszaki részlegen, ami a leszerelésem időszakában már egy kft.-ként működött. Minden megváltozott, ismeretlen volt, míg az a kiszámítható, fegyelmezett, rendezett közeg, ami jellemezte a határőrséget, számomra vonzó volt, és azt gondoltam, hogy ezt szeretném folytatni. Így jelentkeztem a Miskolci Rendőrkapitányságra, ahol az akkori rendőrkapitány, Tuza László felfogadott engem. Tiszthelyettesként kezdtem a vizsgálati osztályon, majd az egyetem után jött a tiszti beosztás és a főkapitánysági karrier kezdete.

A rendőri munka folyamán valamikor megfordult a fejében, hogy szívesen lenne főkapitány?

Nem, ilyen nem volt. A szakmai előrehaladás nem is annyira tudatos, inkább ösztönös volt, ami logikus láncolatot alkotott. Voltam vizsgáló bűnügyi vonalon, majd nyomozó, osztályvezető-helyettes, aztán bűnügyi igazgató, és ez volt az a beosztás, amelyben el tudtam képzelni, hogy majd onnan megyek nyugdíjba. Úgy éreztem, hogy az a szakma csúcsa. De aztán az élet történései ezt felülírták, mert lépni kellett egy jó nagyot, hiszen 2007-ben megbízást, majd kinevezést kaptam

a főkapitányi posztra. Ez pedig egy teljesen más jellegű munka, kevesebb dolgom van a szigorúan vett szakmával, az egyedi esetek megoldásával, itt egy komplett szervezetet és több ezer fős állományt kell menedzselni, működtetni és irányítani, ami más jellegű feladatokat, kihívásokat ró a vezetőre.

Amikor főkapitány lett, akkor milyen elképzelései voltak, milyen kihívásokkal találta magát szemben?

Meg kell mondjam, az első napokban semmilyen elképzelésem nem volt, teljesen tanácstalan voltam. Elárulok egy műhelytitkot: kétségbeesésemben felhívtam

az egyik korábbi elöljárómat, Berta László tábornok urat, és tőle kértem segítséget. Ő nyugtatott meg, hogy ha hasonló módon és mentalitással fogok ehhez állni, mint a korábbi munkám során, akkor nem lesz semmi baj, kiforrja majd magát, rendeződni fog minden, és hát hála Istennek, igaza lett. Akkor nem volt semmilyen támpontom, hogy hová vezet ez az egész, annak szurkoltam, hogy ne olyan rövid idő után érjen véget ez a pályafutás, ami miatt komolyan szégyenkeznem kellene. De elsősorban a kollégáim tapasztalatának és hozzáállásának köszönhetően ez egy hosszú időszak lett.

Tizenhárom év alatt sokat változott a világ, a technika, a rendőrségi munka is, mit tapasztalt, hogyan élte ezt meg?

Jól emlékszem még, hogy két papír közt egy indigóval dolgoztunk írógépen. Ehhez képest ma gyakorlatilag papírral szinte nem is találkozunk,

a vezetők laptopról, táblagépről kezelik az ügyiratokat, akár otthonról is, a Robotzsaru rendszert használva dolgoznak a kollégák, mindent digitális formában őrzünk meg, és most már talán több digitális nyomot keresünk a világhálón, mint amennyit egy bűnügyi technikus rögzít egy helyszínen. Alapjaiban alakult át minden, hihetetlenül felgyorsult a világ, amivel nem egyszerű lépést tartani. Azért jó az utánpótlás, a fiatal generáció munkába állása, mert nekik ezek teljesen természetesek, a mi tapasztalatunk, rutinunk és az ő felkészültségük jól ki tudja egészíteni egymást.

Ha már utánpótlás, mi a tapasztalat, itt a megyében milyen a rendőrségi munka megítélése, mennyire érdeklődnek a fiatalok a pálya iránt?

Személyesen is azt tapasztalom, hogy van becsülete, tisztelete, respektje a rendőrségnek, és nagyon kevés kivételtől eltekintve az emberek szeretik azért a rendőröket, hiszen tudják, hogy értük dolgozunk. Utánpótlás-problémával nem küzdünk, tizenéve átlagos mozgás, fluktuáció van a létszámban; akik valami miatt távoznak, azokat mindig sikerül pótolni. Van jelentkezés az iskolarendszerű képzésekben is, de saját szaktanfolyamokat is szervezünk, jól működik a toborzómunkánk. Van érdeklődés a rendőri hivatás iránt, így nem okoz gondot, hogy a megfelelő rendőri létszámot biztosítani tudjuk.

Borsodról még mindig elég negatív a kép az országban, így a bűnözés szempontjából is; mi a valóság, mit mutatnak a számok?

Ez a sztereotípia sok területen tetten érhető, de messze nincs olyan rossz helyzet, mint ahogy azt szélsőséges tartalmú közlések megpróbálják elhitetni a közvéleménnyel. A szakmai munka kifejezetten sikeres, és állíthatom, hogy az országos átlag fölötti. A kiemelt fontosságú ügyekben, mint amilyen az emberölés maximális az eredményességünk. Hosszú évek óta nincsen felderítetten emberölés a megyében. De az olyan bűncselekmény-kategóriákban, mint a rablások, – amelyek az állampolgárok biztonság­érzetét negatívan befolyásolják – is 80 és 100 százalék közötti felderítési eredményességgel dolgozunk. Ezeket mindig komolyan vesszük, mindig nagy erőket mozgatunk meg és sikereket is érünk el. Tehát nemhogy szégyenkeznivalónk lenne, de büszkék lehetünk ezekre az eredményekre.

Mit tudna az itteni munkájából kiemelni, ami nagyon megmaradt önben?

Ami itt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében nem történik meg, az nincs is. Egy jópofa történet: reggelente át szoktuk beszélni az elmúlt 24 óra történéseit, és az egyik alkalommal az ügyeletvezető azt mondta, most először történt olyasmi az országban, ami nálunk még nem volt. Kérdeztem, mi az, mire azt válaszolta, hogy egy dunai vízi garázsból egy ipari tengeralattjárót loptak el. Amit egészen részletekbe menően sem fogok soha elfelejteni, az a hejcei repülőgép-tragédia. Olyan extrém helyszín, időjárási viszonyok voltak, és maga az eset súlyossága is olyan fokú volt, ami teljesen beégett a tudatomba. De arra nagyon büszke vagyok, hogy utána az akkori szlovák védelmi miniszter egy rangos kitüntetéssel is elismerte azt a munkát, amit ott végeztünk.

Hogyan értékeli az itteni pályafutását?

Sosem fordult meg a fejemben, hogy egy tiszthelyettesből egy tábornoki rendfokozatú rendőri vezető leszek és a főkapitányság vezetője. Sokszor úgy tűnik, hogy jókor voltam jó időben, jó helyen. Amikor 2007 végén megtörtént a határőrség integrációja, akkor itt a kerületi parancsnokságon nekem kellett átvenni a csapatzászlót és a teljes állományt. Az egy nagyon furcsa fordulata volt az életnek, hiszen húsz évvel korábban a jelenlévők közül mindenki az elöljáróm volt, onnan pedig hirtelen mindenkinek az elöljárója lettem. Erre tettem fel az életemet, és nem is tudom másképp elképzelni, mint hogy amíg az erőm engedi, én rendőr leszek. Most is sokan kérdezték, hogy miért jó nekem négyszáz kilométerre elköltözni, miért nem csinálok mást, de én erre esküdtem fel, ha ez a feladat, akkor ezt fogom csinálni, másképp nem tudom elképzelni az életem. Lehet, hogy ez a fajta hozzáállás azért segített abban, hogy így alakult a karrierem. Tehát, ha bárki ugyanígy végzi a dolgát, akkor előtte is nyitva áll a lehetőség, semmi plusz nem volt ebben, mint hogy szeretem, amit csinálok.

Készül a Zala megyei első munkanapjára?­­­

Az ottani első munkanapom még mondhatni nem élesben fog menni. A megalapozott gyakorlat a mi esetünkben az, hogy a leköszönő főkapitány és az utódja egy bizonyos időt – ez most három hónapot jelent – együtt tölt. Tehát van lehetőségem az ottani kollégáimmal, emberekkel, környezettel, a megyével, az ottani sajátosságokkal megismerkedni. De emellett természetesen készülök, tájékozódom, felkészülök az ottani rendőri szervezetből, a közigazgatási szervezet szereplőiből, az ottani környezetből.

Hogyan lehet felkészülni az itteni utolsó napra?

Ez nagyon nehéz, nem tudom, fel lehet-e készülni, és félek is tőle. Az, hogy ez valamikor bekövetkezik, előttem és a szűkebb környezetem előtt ismert volt, de ez olyan távoli volt még. Aztán, amikor elkezdtem a szobámat összepakolni, az nagyon fura érzés volt, hogy ez már nem a távoli jövő, és meg kell élni, ha tetszik, ha nem. Nem egyszerű érzelmileg feldolgozni, hiszen minden ideköt. Nem tudom, hogy fog ez majd kinézni az utolsó napon. Tervezem, hogy egy ünnepélyes állománygyűlés keretében köszönök majd el a kollégáktól és a partnerektől. De talán ez lesz a legnehezebb feladat, amit főkapitányként meg kell oldanom.

(A borítóképen: Vereckei Csaba, a megye legfőbb rendőri vezetője három évtizednyi itteni munkája eredményeit összegezte az Észak-Magyarországnak)