„Számomra mindig a kisfiam volt az első”

Prihoda János tizenkilenc évesen lett édesapa. Másfél évvel fiatalabb feleségével hároméves koráig nevelték együtt a gyermeküket, Dávidot, amikor az édesanya egyik napról a másikra visszaköltözött a szüleihez. Akkor úgy gondolta, csak néhány napig marad, majd ebből három hónap lett. Ráébredt, hogy túl fiatal még a gyerekneveléshez.

Minden téren rutinosan

Férje és kisfia visszavárták, de végül az anyuka úgy döntött, kettejük közül Jancsi a felelősségteljesebb szülő, Dávidnak jobb helye lesz nála, ezért a gondjaira bízta közös gyermeküket.

– Mivel hét testvérem van, megszoktam, hogy rendszeresen gondoskodtam a kisebbekről, pelenkáztam őket és főztem nekik – mesélte Jancsi. – Az elhelyezkedés okozott inkább problémát, mert a munkarendembe a legtöbb helyen nem fért bele, hogy reggel bölcsődébe kell vinnem a kisfiam, és délután érte kell mennem. Mindig Dávid érdekeit tartottam szem előtt, ezért addig jártam munka után, amíg ezt a helyzetet meg nem oldottam. Mivel évekig kettesben voltunk, nagyon mély kapcsolat alakult ki közöttünk, és egymásra támaszkodtunk. Dávid nagyon apás lett, engem pedig az éltetett – minden egyéb kudarc vagy sérelem ellenében –, hogy felelősséggel tartozom érte és gondoskodhatok róla.

Jancsi mindig ügyelt arra, hogy a kisfia semmiben ne szenvedjen hiányt, ápolt és jól öltözött legyen. A szabad­idejében mindig kettesben voltak, és ma is meghatottan emlékszik vissza arra, amikor a „kis” Dáviddal kézenfogva sétáltak.

– Évekkel később megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel, aki hat évvel fiatalabb nálam – tudtuk meg az édesapától. – Egyből kész tények elé állítottam, hogy tisztában legyen azzal, mit vállal „velünk”, és tudja, számomra a kisfiam az első.

Szerencsére minden jól alakult, később Dávidot is együtt nevelték, és született két közös lányuk is.

(A borítóképen: Örök kapocs)