Tanítványait még a börtönbe is elviszi

Kavalyecz András az Abigél Többcélú Intézmény Szendrői Telephelyének vezetője. Mindig is az érdekelte, hogyan lehet a börtönből szabadult, a nehéz családi körülmények között élő fiatalok számára reményteljes jövőképet mutatni. Pedagógiai módszerei? Tapasztalata szerint, ha diákjai zenélhetnek vagy focizhatnak, akkor a matekórán is képesek jól viselkedni. Tanítványait elviszi a börtönbe és a bíróságra is, ami visszatartó erőként hat. Most azonban iskolájuk működése veszélybe került.

Nem először találkoztam önnel olyan iskolában, ahol a leghátrányosabb helyzetű fiatalok tanulnak. Honnan önben az erő ehhez a munkához?

1987-től csak hátrányos helyzetű és szinte száz százalékban roma fiatalokkal foglalkozom. Ifjúsági nevelőotthonban kezdtem Kazincbarcikán, aztán a Don Bosco iskolában kollégiumban dolgoztam. Így nekem mindig az úgymond „rosszabb” gyerekek jutottak. Tökölről, Kalocsáról, Aszódról szabadultak, a nevelőotthonban szinte csak ilyen fiatalok laktak. Nekem a jó gyerekek unalmasak. Engem az érdekel, hogy lehet a leghátrányosabb helyzetű fiatalokat jobbá tenni. Nagy probléma, hogy rendkívül nehéz ezekhez a gyerekekhez jó pedagógusokat találni. Pedig épp ezek a diákok igényelnék a legkiválóbb nevelőket. Mi, akik a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozunk, addig nem tudunk tanítani, amíg valamiképpen nem tudunk hatni a gyerekekre. Amíg a személyiségem miatt vagy a tartásom miatt vagy valami más miatt nem kötődnek hozzám, addig nem lehet eredményes az oktatás. Tehát mi először nevelünk, és csak utána oktatunk.

A vidéki kis iskolákból lassan elfogynak a pedagógusok, mert nem szeretnének roma gyerekekkel foglalkozni. Ön viszont megtalálta az utat a problémás gyerekekhez.

Az évek során nagyon megkedveltem és hálásnak tartom a roma fiatalokat. Nagyon sokan félnek tőlük, és ezt ők is érzik. Én a sporttal, a zenével próbálok nekik sikerélményt nyújtani. Tudni kell, hogy ezen gyerekek nagy része úgy érkezik a középiskolába, hogy az általános iskolában iskolafóbiája volt. Vagy azért, mert nem szeretett iskolába járni vagy azért, mert ott lenézték vagy kiközösítették. A mi iskolánkban viszont arra törekszünk, hogy valamivel sikerélményt biztosítsunk nekik. Ha valaki gitározni vagy énekelni szeret, akkor biztosítunk neki fellépési lehetőséget. Ha focizni szeret – ami nálunk nagyon közkedvelt, jómagam is edzősködöm –, akkor azzal, hogy a sportban legyen sikerélménye. Mert ha eredményes a fociban vagy a zenében, akkor eljön az iskolába, és ott fog ülni a magyarórán, a matekórán is. Ha másért nem, azért, hogy másnap jöhessen edzésre. Nekem sok sikerélményt nyújtanak ezek a gyerekek.

Az állami iskolákból miért morzsolódnak le a hátrányos helyzetű diákok, nekik miért nem sikerül, ami önöknek igen?

Az igazság az, hogy nálunk sem fenékig tejfel az élet, nekünk sem sikerül mindig minden. Azt szoktuk mondani, hogy segíteni csak azon lehet, aki hagyja. Sokszor nem a gyerekkel van a probléma, hanem a szülővel. Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert nagyon jó és áldozatkész fenntartónk van, dr. Szűcs Lászlóné dr. Siska Katalin ügyvéd, aki pénzt és energiát nem sajnálva foglalkozik a hátrányos helyzetű fiatalok sorsával. Emellett kiváló kollégákkal dolgozom. Ezek a kollégák, úgymond, anyjuk és apjuk a gyerekeinknek. A mi energiánk nagy része arra megy el, hogy a diákjainkat szocializáljuk, mert sokan ezt a családjukban nem kapták meg. Onnan kezdve, hogy az angolvécét le kell húzni, és utána kezet kell mosni. Azonban nagyon nehéz szocializálni azokat a gyerekeket, akik családjában természetes az alkoholizálás és drogozás. Mi elmondjuk nekik az iskolában, hogy milyen veszélyei vannak ezeknek, aztán hazamegy, megkapják a családi pótlékot, apuka pedig visz haza két spaklit, amit közösen elszívnak. Így amit mi az iskolában mondtunk neki, összeborul.

Erre is van megoldás?

Van egy úgynevezett prevenciós csoportom, amellyel iskolákba, börtönökbe járunk. A csoport tagja egy nagyon aranyos heroinista hölgy, aki már kigyógyult. Azzal, hogy ő elmeséli, milyen problémái voltak, milyen hátrányok érték a drogozás miatt, sok fiatalt vissza tudunk tartani a kábítószertől. Amikor egyedül jártam prevenciós órákat tartani, megkérdezték, hogy én drogoztam-e már, honnan tudom mindazt, amit elmondtam. Nem igazán tudtam rá válaszolni, mert soha nem drogoztam, nem is dohányoztam, viszont ettől a hölgytől ha megkérdezik, tud rá válaszolni, és el tudja mondani, milyen pokoli az az út. A csoportnak tagja még egy alkoholista férfi és egy fiatalkorú bűnöző, leszbikus kislány is. Ők ugyanúgy hitelesen tudják elmesélni buktatókkal teli életüket. Ez sok fiatalnak visszatartó erőt jelent. Ugyanilyen hatásos a nyitott bíróság program. Ennek keretében börtönlátogatásra és bírósági tárgyalásra viszem a gyerekeket. Például végigülünk egy gyilkossági tárgyalást, ahol a végén kimondják az ítéletet. Ez azért nagyon fontos, mert a gyerekeink családjában megszokott, hogy amikor az idősebb fiút viszik be a börtönbe, kibérlik a kultúrházat, és országos nagy bulit csapnak. Amikor szabadul, megint ünnepelnek. A fiatal pedig csak ezt látja, és ő is erre vágyik. Azért fontos, hogy bemutassuk neki a börtönéletet. Halljon arról is, hogy ott bizony többször megverik az embert, és az is előfordul, hogy megerőszakolják. Mert erről nem mesél otthon a bátyja. Vagy amikor elvisszük a gyerekeket a bíróságra, és látják, hogy a 120 kilós, kigyúrt elítélt ítélethirdetéskor összecsuklik, amikor kimondja a bíró, hogy 5 év börtön, akkor a gyerekeinkben megfogalmazódik: úristen, én nem akarok ide kerülni!

Hogy boldogulnak a diákok családjával?

Minden iskolában, ahol dolgoztam azt szorgalmaztam, hogy menjünk ki a gyerekek családjához. Amikor hozzánk kerül egy diák, mi csak azt látjuk, hogy agresszív, ideges, tör-zúz. De amikor elmegyünk az otthonába, akkor látjuk, hogy milyen körülmények közül jött. Beszélünk anyukával, vagy a szomszédoktól csípünk el egy-két mondatot, és kiderül, hogy azt a kislányt épp az édesapja erőszakolta meg többször, ami sajnos előfordul, és akkor már másképp kezeljük az agresszivitását. Vagy ha tudjuk, hogy valamelyik gyerek nem jött három napig iskolába, és csak beírjuk neki a hiányzást, letiltjuk a családi pótlékot, kiküldjük a szülőnek a büntetést, nem derül ki, hogy mi a baj. Szintén megtörtént eset, hogy kimentünk az egyik fiú családjához, és az anyuka elmondta, hogy sajnos egy cipő volt otthon, apuka felment Pestre dolgozni a vállalkozóhoz, elvitte a cipőt, a gyerek pedig nem mehetett mezítláb iskolába. Nekünk viszont jó kapcsolatrendszerünk van különböző jótékonysági intézményekkel, akiktől ruhaneműt, cipőt tudunk szerezni. Másnap vittünk a fiúnak egy pár cipőt, hogy tudjon iskolába járni. Egyébként az adományokkal is vigyázni kell. Kezdetben hibáztunk, mert kiraktuk a ruhákat az iskolába, de épp azok nem vettek belőle, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rá, mert szégyellték. De ha mi visszük el nekik a ruhákat az otthonukba, akkor felveszik, mert senki nem tudja meg, hogy adomány. Az ember először ilyesmire nem gondol, de ezekre is nagyon kell figyelni.

Sikerről beszélt. Mi számít az ön munkájában sikernek?

Nekem már az is nagy siker, ha a gondjainkra bízott roma, hátrányos helyzetű fiatalok jó emberekké válnak. Nagyon sok olyan diákunk van, akik a drog, a család vagy a linkóci életmód miatt elzüllöttek, és mi próbáljuk meg helyrehozni az életüket, emberré nevelni és emberré tenni őket. Ha sikerül, már ez is siker. Nyilván még nagyobb siker, ha szerez valamilyen szakmát. Van olyan diákunk is, aki kikerült Németországba dolgozni, családot alapított és megállja a helyét az életben. Jó fizetése van, és még a szüleit is tudja segíteni. De mi az apró sikereknek is tudunk örülni.

Mesélte korábban, hogy van egy házuk, ahol a háztartásban előforduló munkákat tanítják meg a gyerekeknek.

Az iskolánk Szendrőn működik, de a fenntartónk vásárolt két családi házat Égerszögön, amit arra használunk, hogy azokat az ismereteket, amelyeket a gyerekek a családban nem kaptak meg, bepótoljuk. Legyen az a higiénia, a veteményezés, a gyúrás, a főzés vagy foglalkozás a kisállatokkal. Egy idős agrármérnök kollégám, Sztollár Gusztáv van kint Égerszögön, ő tanítgatja a gyerekeket. Most épp lekvár- és pálinkafőzés a téma. Lehet, hogy a diákjaink eddig pálinkát csak a boltban vagy a kocsmában láttak, de azt még soha, hogy hogyan készül. Bizony, sokszor ott kell kezdeni a tanítást, hogy vécéhasználat után kézmosás. Ezeket az ismereteket a gyerekek átadják a szüleiknek, testvéreiknek, és így tulajdonképpen az egész családot szocializáljuk. Égerszög egy kis falu, és kezdetben féltek az ott lakók, hogy roma gyerekek mennek majd oda, de mára elfogadták őket.

Korábban írtunk arról, hogy veszélyben az iskolájuk, mert nem kaptak engedélyt szakmák indítására. Most mi a helyzet ezzel kapcsolatban?

Óriási problémánk, hogy már tavaly sem tudtunk szakmai képzéseket indítani. Pedig nekünk akkreditált képzési helyünk van a szociális gondozó és ápoló, pincér, hegesztő, kőműves és varró szakmákra. Rendelkezünk három varrótanműhellyel, két nagyon szuper oktatóval és elméleti tanárral. 30-40 gyereket bármikor be tudnánk iskolázni, de nem kapunk engedélyt a szakminisztériumtól az indításra, csak gimnáziumi osztályokat engedélyeztek Holott ha ezek a fiatalok nem kapnak szakmát, nem lesz esélyük egy jobb életre. Úgy gondolom, hogy nekünk nem gimnáziumra van szükségünk. Akik főiskolára vagy egyetemre készülnek, azok menjenek gimnáziumba. Akik viszont közepes képességűek vagy annál gyengébbek, őket iskolázzuk be szakmára, és ha valaki utána úgy dönt, hogy szeretne továbbtanulni, akkor két év alatt megszerezheti az érettségit. Jelen pillanatban az a legfontosabb feladatunk, hogy decemberig valahogy elérjük, hogy az iskolánk kapjon lehetőséget szakmák indítására. Mindenkinél próbálkozunk, kapcsolatokat építünk, alapítványokat, roma képviseletet, önkormányzatokat hívunk segítségül. A kollégáimmal azt szoktuk mondani, hogy az ördöggel is cimborálunk, hogy segíteni tudjunk ezeknek a gyerekeknek. Szeptemberben legalább egy lányos és egy fiús szakmát szeretnénk elindítani. Ez azért is fontos, mert szinte csak szakmák tanulásával tudunk a diákjainknak ösztöndíjat adni. Például ha valaki varrónőnek tanul, akkor tanulmányi eredménytől függően havi 25-30 ezer forintot kaphat. Ebből a családját is tudja segíteni. A mi diákjaink szülei azt fogják nézni, hogy a gyerek pénzhez jut-e vagy sem. Nem azért, mert pénzéhesek, hanem mert nekik kenyérre kell a pénz. És azért nagyon szeretnénk, ha szeptembertől tudnánk szakmát indítani. Ha nem sikerül, nem látok rá reményt, hogy az iskolánk túléli. Jelenleg 133 tanulónk van. Pedig sokszor felmerül, hogy az állam nem tud mit kezdeni a 14-16 éves, hátrányos helyzetű fiatalokkal. Ha ezeknek a gyerekeknek nem tudunk ösztöndíjat biztosítani, akkor lézengeni fognak, bűncselekményeket fognak elkövetni, és nem lesznek jó emberek, nem lesznek hasznos tagjai a társadalomnak.

Névjegy

Név: Kavalyecz András

Született: 1964., Sajószentpéter

Tanulmányok: Hajdúböszörmény, szociálpedagógus

Munkahelyek, foglalkozások: Ifjúsági Nevelőotthon – nevelőtanár, Don Bosco iskola – kollégiumvezető, Gubody Ferenc Szakképző Iskola – tagintézmény-vezető, Abigél TCI – szendrői iskola telephelyvezető

Elismerések: 2019 – vitézzé avatás, a hátrányos helyzetű és perifériára szorult gyermekekkel való foglalkozásért

Szabadidő: labdarúgás

Tervek, célok: Folytatni a munkát a hátrányos helyzetű, problémákkal küzdő fiatalokért. Csökkenteni a végzettség nélküli iskolaelhagyást