Tizenhat volt, mikor elvitték

Bánréve - Nemrég töltötte be a nyolcvankilencet. Hét gyermeket nevelt fel párjával a Bánrévén élő Talián Irma. Tizenhat volt, amikor málenkij robotra vitték, egyedül őt a szűkebb családjából.

Csak húsz­évesen térhetett haza. Igazán ki sem beszélte magából, mi történt vele. Mi szívesen hallgattuk őt, a „velünk élő történelmet”. Majdák Ferencné Talián Irma így emlékszik vissza 1945. január 23-ára:

– Akkor szedtek össze bennünket, munkaképeseket. Azt mondták, Miskolcra visznek két hónapra, málenkij robotra. Másnap gyalog indultunk neki. Az összekapkodott ruháinkat szekérre rakták, az apám ült rajta, elé fogatták vele a két tehenünket. Éjszakára a Zsolcai kapui laktanyában pihentünk meg. Este a tisztek a szobában megmondták, hogy Oroszországba visznek bennünket. Édesapámmal a kerítésen át tudattam a rossz hírt. Nagyon szánt. Annyit tudott mondani: „Fiam, ha kapsz kenyeret, oszd be, mert nem biztos, hogy másnap is lesz”. Levette a tehenekről a pokrócot, meg magáról a bakancsát. Jóval nagyobb volt, de betekertem a lábam, úgy már tudtam benne menni. Na, engem az a bakancs mentett meg!

Jött a sok nép…

Irma néni elmeséli, miként terelték össze őket a diósgyőriekkel, perecesiekkel, alsó- és felsőzsolcaiakkal, sajóládiakkal, no meg az egyetemistákkal.

– A Gömöri pályaudvaron vagoníroztak be minket. Jött a sok nép, a hozzátartozók, de nem engedték őket közel. Az én szűkebb családomból csak engem vittek. Külön utaztunk nők és férfiak. A vagon közepén volt egy lyuk, ott végeztük a dolgunkat. A szerelvény Debrecenen át tartott Romániába, onnan Ukrajnába, a Don mellé. Időnként megálltunk, adtak fel némi ennivalót, azt szétosztogattuk egymás közt. Egyszer megnyitottak minden ajtót, kiszállhattunk. Mondták, akinek férfi hozzátartozója van, az megkeresheti. Én megleltem a nagybátyámat és a sógorát, átmentem hozzájuk. Aztán a vonatot kétfelé vették – emlékszik vissza.

Inkább az emberekkel

– A táborban, ahol elhelyeztek, öt barakk volt. Két hétig igen nagy zsúfoltságban éltünk. Akkor megkérdezték, ki akar a nők közül mezőgazdasági munkára menni. Iduska, egy falubelim ugyan még nálam is fiatalabb volt, de tanultabb, ő azt javasolta, maradjunk inkább az emberekkel. Később tudtam meg, hogy akik elmentek, azoknak rosszabb volt. Néha nem volt mit enniük, csak üres teát kaptak, meg kenyeret, s ott jobban megeshetett bármi. A mi táborunkban és a bányában nagy volt a szigor, nem bánthattak bennünket, és enni is adtak – meséli Irma néni.

Föld felett, föld alatt

Lágermunkásnak 50 deka, földalatti munkásnak 1 kiló 20 deka, a fenti bányamunkásnak 80 deka kenyér volt a napi adagja. A változatosságot a csalánleves jelentette, abból sokat ettek, Irma néni ennek tulajdonítja, hogy megúszta betegség nélkül. Eleinte a konyhán dolgozott, de – épp a nagyobb kenyér­adag és a magasabb fizetség miatt – csillésnek is átkérte magát. A plusz kenyeret nem ő ette meg, a nagybátyjainak adta. Ételosztásnál, mint sorolja, meg volt szabva, „beosztástól függően kinek hány centiliter olajjal lehet dúsítani a tányérjába mért csalánlevest. Később került krumplileves, olykor kukoricadara.

– Egyszer hoztak sziléziai lengyeleket is, akikkel a betegséget is behurcolták. Egymás után hullottak elfele…

Szalóczi Katalin

Olyan jó, hogy ki tudta beszélni...

A 3 év 7 hónapnyi „málenkij robot” minden epizódja élénken él Irma néni emlékezetében.

– Húsz elmúltam, mire hazatérhettem. Tulajdonképpen ott töltöttem a fiatalságom legszebb éveit – summázza. S talán épp amiatt, hogy e kettő egybeforrott, szívesen is idézi vissza az emlékeit.

– Ott van az eszem most is, különösen, hogy sokat vagyok egyedül, s már nincs erőm dolgozni – mondja. – A szomszéd fiú később jött haza a frontról, anyuka jóban volt a nővérével, összehoztak vele. Hét gyermeket neveltünk föl együtt. Megözvegyültem, a gyerekek és a tíz unoka szerte a világban, de tartják velem a kapcsolatot, ha tudnak, felkeresnek… Olyan jó, hogy ki tudtam beszélni – mondja búcsúzóul.