Vendégjegyzet: Kopaszkutyák macskakövön - Gondolatok az Avasi Disputa kapcsán

Ha arra jársz és a kapu nyitva van, gyere be! – a többit személyesen. Árvai István (Sityu) vendégkommentárja, főleg az Avas múltjáról és esélyeiről.

Az avasi pinceházunk kapuja, ha ott vagyunk, mindig ki van nyitva. A múlt nyáron három hölgy jelent meg a kapuban. Megkérdeztem: „miben segíthetünk?”. „Három kávét és egy-egy deci bort szeretnénk” – válaszolták, és már le is ültek az udvaron az egyik asztalhoz. „Mi nem vagyunk vendéglátóipari egység, de szívesen megkínáljuk önöket a saját borunkból és kávét is főzünk, természetesen ingyen. Legyenek a vendégeink.” Érdeklődtek, miért nincs itt sehol olyan pince, ahol le lehet ülni egy pohár bor mellé beszélgetni. A régi Bortanyára utaltak, ahol fiatalkorukban többször jártak. Most újra Miskolcra látogatva azért indultak el erre a sétára, hogy felidézhessék a régi emlékeket. Mesélni kezdtünk.

Mi, miskolciak büszkén emlegetjük azokat az időket, amikor az Avas hegyoldalában hétvégeken a pincék udvarain, a borházak előtt szólt a zene, rotyogott a bográcsban a pörkölt, és a miskolci polgárok vidáman poharazgatva múlatták az időt. Írók, költők, képzőművészek – a magyar kultúrtörténet jelentős alakjai – adták egymásnak a kilincset, a poharat a pincékben alakult társaságokban. Ma is őrzi emléküket egy-egy pince mélye. Móra Ferenc haláláig, 1933-ig rendszeresen látogatott Miskolcra, és gyakran megfordult a Marjalaki-pincében (Nagy-Avas, Középsor 648.). Legutolsó látogatására 1933 májusában, pár hónappal a halála előtt került sor, alakját ma is őrzi a Móra pince emléktáblája. Móricz Zsigmond is járt az avasi pincesoron, amiről így írt: „az ember megáll Miskolc fölött, ... S körülnéz a csodálatos tájon, az egyik legszebb panorámája nyílik meg előtte. Az Avas, száz és száz pincéjével a jövő kertvárosának gyönyörűséges magaslata, ... a legideálisabb, nagyszerű levegőjű tündérkert épül ki itt a legrövidebb idő alatt.” Móricz Zsigmond látomása sokáig csupán illúzió maradt.

A korosztályunk, a mai 40–50 évesek 1980 és 2000 között rendszeresen jártak az avasi pincékbe szórakozni. Volt élő zene, Illés Laca barátommal (akit nemrég veszítettünk el) rendszeresen játszottunk a Fekete Bikában, a Fáraóban, egy szál gitárral énekelve, anekdotázva, szórakoztatva a nagyérdeműt. Meg volt beszélve, hogy a hét melyik napján jelenünk meg ezeken a helyeken, ahol a törzsközönség már várt minket. Szinte egymást érték a kocsmák, borozók, hivatalosak, vagy nem annyira hivatalosak, vagyis akár illegális borkimérések is. A fiatalság megtöltötte, főleg hétvégeken ezeket a helyeket. Az akkori időkben a „hatalom” még szemet hunyt a renitens kocsmárosok felett. Aki alternatív zenét, vagy beszélgetést akart, nem diszkóba ment, hanem ezeket a helyeket kereste fel (milyen érdekes, hogy a múlt század elején a közép- és idősebb korúak jártak inkább a pincesorra, ezekben az években meg szinte csak fiatalok). Tatár Iván gitárművész pincéjében működött az Egérlyuk színház, ahol többször magam is felléptem. Verseket, prózákat mondtunk, zenéltünk meghitt, borozós beszélgetésekkel megtöltve az apró pinceszínházat a hegy gyomrában. „Nem a bor volt jó, hanem a borozás”(Márai Sándor).

Azóta megszűntek ezek a helyek, az arra járókat bezárt kapuk, elvadult, gazos udvarok fogadják. Mi szeretnénk, pincetulajdonosok, az Avasi Borút Egyesület tagjai, ha újra megtelne élettel a pincesor. Megpróbálunk tenni is érte. Rendezvényeinkkel, környezetünk ápolásával, szépítésével.

Ha arra jársz és a kapu nyitva van, gyere be! – a többit személyesen.

Szerzőnk hobbizenész és pincetulajdonos