Nézőpont: Tehetetlenül

Dühös vagyok rád! Mert nem integettél az udvarról – persze bagóval a kezedben –, mikor megérkeztem ma dolgozni. És nem integetsz már sosem. Nehezemre esett elindulni is, mert tudtam, hogy hűlt helyedet találom, néhány mécsessel az asztalodon. Szalóczi Katalin írása.

Az az érzésem, meg tudnék szólalni a hangodon, annyira hallak belül, és akár csúnya szavakat is dörmögnék, olyanokat, amikért mindig megszóltalak. Te persze azért eltűrted a korholást, sőt, mondtad nem egyszer, hogy bírod, amikor tiltakozom a csúnya szóáradat ellen, hogy „Na-na-na!”

Igazából nem nehezteltél akkor sem, amikor a dohányzás miatt ostoroztalak, csak épp fittyet hánytál rá, s leszereltél néhány tréfás mondással. Akkor is engedékenynek tűntél, amikor a céges partin háromfős csapatunk bevállalta a főzést: lemondtál arról, hogy valami jó laktatósat főzzünk, s beleegyeztél tejszínes borjúraguba – csak épp míg elfordultunk, belecsempésztél a kondérba egy kis bőrös disznóhúst, hadd adja meg az ízét.

Dühös voltam rád, mert bár nem voltál egy panaszkodós (csak akkor kértél fájdalomcsillapítót, amikor a tiéd elfogyott), s ünnep előtt egy bő héttel tudattad: elképesztően magas vérnyomást mértél otthon, utána hiába kérdeztem, hogy miként alakultak az értékeid, leráztál: minek mérnéd, már jobban vagy. Igaz, bevallottad, hogy a nálad is fiatalabb kollégánk, „padtársunk” pár héttel ezelőtti stroke-ja elgondolkodtatott, itt volna az ideje a változtatásnak.

Dühös vagyok magamra, magunkra, mert a hajtásban nem figyeltem, figyeltünk eléggé rád.

- Szalóczi Katalin -

Elhunyt Szendrei Péter kollégánk

Délutáni álmomból riaszt a telefon: Péter kollégám ma reggel elhunyt. Infarktusban. Ilyenkor még tovább álmodnék, hátha nem is igaz. Ez nem lehet. Hiszen minden reggel Ő az, aki a szerkesztőségi udvar sarkában füléhez tapasztott telefonnal jegyzetel és közben cigizik. Szántó István írása. tovább »