Nézőpont: Kortesbeszéd

Ez jut nekik, a helyi és az uniós politika jóvoltából: például negyvenhét centis kilátók, ferde villamosok ígérete... Bujdos Attila írása.

Ritkán ad témát a sajtónak a politikusok érzésvilága, valahogy mindig van érdekesebb hír, például róluk is, így nem túlzás feltáratlannak nevezni ezt a területet.

Gyakorlatilag semmit nem tudunk arról, okoz-e örömöt nekik, amit csinálnak, elkeserednek-e, ha valami éppen nem úgy sikerül, ahogyan szeretnék, ösztönzi-e őket eredmény, kudarc. Talán nem is ránk tartozik, mi zajlik a lelkükben, csak az eredmény számít. Hogy milyen erőfeszítések és önemésztő tusák árán születik, lényegtelen. Nem tudom, jó ez így, vagy nem, mindkét álláspont mellett lehetne érvelni. És én ezt most nem szeretném megtenni, mindegy is, miért nem. Szóba is csak ezért hozom, mert felkaptam a fejem egy mondatra az MTI tudósításában.

Baloldali borsodi polgármesterjelöltek jártak Brüsszelben, fontos uniós politikusokkal találkoztak, akik „megrökönyödéssel fogadták a beszámolót, hogy milyen tragikus helyzetben van Észak-Magyarország”.

A távoli reakció leírására választott kifejezés elég nagy tartományt jelöl ki, a megdöbbenéstől a zavarig, és ez olyan helyzet, amelyben az olvasó a részletekre vágyna. Mit hallottak rólunk, ami lehetetlenné tette, hogy érzelmektől mentesen fogalmazzanak. Van-e jelentése, ha eltérnek a tárgyszerűségtől – a rossz lelkiismeret hangja ez, amiért olyat tudtak nekik mondani, amiről amúgy fogalmuk sem volt, vagy úgy általában tudtak róla, de az európai ügyek adatokkal leírható világába ezúttal bekéredzkedett maga az élet, a sors.

Történetesen pont a mi sorsunk. Szóval, hogy itt ilyenek az emberek, és ez jut nekik, a helyi és az uniós politika jóvoltából: például negyvenhét centis kilátók, ferde villamosok ígérete, avatóünnepségek a mindenkori kampányhajrákban. A szegénység és a bőkezűség érthetetlen és felfoghatatlan szélsőségei, Európa és Európa átjárhatatlan távolságai. Hogy csak nézzük, de nem értjük, ahogyan ez megtörténik velünk: hol itt az ésszerűség, mi számít igazából. Hogy akkor tehát mi inkább Európa: ennek a belátása és elfogadása, vagy olyan közösség, amire szükségünk van, még akkor is, ha vajmi keveset tudnak rólunk – vágy arra, hogy ne okozhasson a mi világunk megdöbbenést, hogy lehessünk lehetőségeinkben olyasformák, mint akik megrökönyödéssel fogadják a rólunk szóló beszámolót. Mondták azt is Brüsszelben: a magyar kormány lemondott Észak-Magyarországról, az Európai Unió nem, és nem is fog soha. Jó lenne tudni, olyasmi ez, amit zavarában mond az ember, vagy érvényes ígéret marad még a kampány után is.

- Bujdos Attila -