2012.02.10. 09:23
Nézőpont: Válóok
<em>Amúgy meg: valóban nem érdemes jelenetet rendezni, lezárult egy fejezet, fogadjuk el, nagyjából végleg</em>. <strong>Bujdos Attila írása</strong>.
Amúgy meg: valóban nem érdemes jelenetet rendezni, lezárult egy fejezet, fogadjuk el, nagyjából végleg. Bujdos Attila írása.Azt Miskolc polgármestere is megértette, hogy sokkal inkább való egy várba a Kaláka, mint az Avas-tetőre vagy egy stadionba. A várátépítéssel adódott helyzetben egyértelműen váltani kellett – így magyarázza Gryllus Dániel, hogy miért fordítanak hátat annak a városnak, amelyik harminckét éven át adott otthont az általuk szervezett fesztiválnak.
A múlt összeköt, a jövő elválaszt: a Mi Városunknak a merengés jut a harminckét év szép emlékén, a Kalákának meg van honnan és főleg van hová továbblépnie. Érzelmileg sem azonos a helyzet: a maradó számára főleg az űr az érzékelhető (a volt helyett a nincs), és ezért valami csalódottság féle, ha sosem volt köze a fesztiválhoz, akkor is. Nézünk, mint a házasságban az a fél, akinek a szemére hányják, hogy miért szeretne megváltozni annyi év után, miközben a másiknak az a régi kell. És ezért aztán választ egy teljesen újat. Hogy akkor mennyire voltunk fontosak, de úgy őszintén, igazából? „Nézz a szemembe, hozzád beszélek!” „Ne csinálj jelenetet, kérlek!” A válóok alapossága a logika szabályai szerint sem bizonyítható: miért a vár, és miért nem Miskolc az állandó a Kaláka fesztivál képletében – praktikusan: tényleg csak várban lehet fesztiválozni?
Amúgy meg: valóban nem érdemes jelenetet rendezni, lezárult egy fejezet, fogadjuk el, nagyjából végleg, beleírhatjuk a portfóliónkba, ezek is mi volnánk (voltunk? – ezzel mindig bajban vagyok: a múltunk mennyire része a jelenünknek, vagy ahogyan a jelenünkről és benne magunkról gondolkodunk). A kérdés innentől, hogy nyílik-e valami új fejezet, azt írjuk-e benne tovább közös történetként, amink valójában van. A Téli Tárlat megnyitóján hallottam felemlegetni, hogy mi akkor is voltunk valakik, amikor még úgy parentáltak el bennünket, mint szürke és érdektelen iparvidéket: nemcsak vágy volt a teljes élet errefelé, de törekvés és tett, eredeti gondolatok terepe zenében, színházban, képzőművészetben. Hozzászólni képes része voltunk a világnak – talán sokkal inkább, mint ma.
Persze, minden változik, de nem mindegy, hogy a változás megtörténik velünk, vagy formáljuk. Egyáltalán, gondolkodunk-e és beszélünk-e róla, mint szükségszerűről, olyasmiről, amiben részünk lehet, vagy átengedjük a kezdeményezést? Kell-e jobb példát keresni a Kaláka fesztivál végjátékánál, ha válaszolni akarunk a kérdésre? Alakulhatott volna másként, ha elég sokan és elég hangosan firtatják, mit nyerünk és mit veszítünk a vár beépítésével?Legalább játsszunk el a gondolattal.
Kapcsolódó cikkek:
