"Nem kérem, elvárom a támogatást"

Kocsis Zoltán: Remélem,

politika, meg költségvetési

kérdések nem lesznek?

ÉM: Pedig a pénzügyi

helyzetről is akartam

kérdezni...

Kocsis Zoltán: Hát az

lehangoló. A

költségvetés

tekintetében annyira látszik, hogy

összevissza intézkedik a

kormány, valamint az a cinizmus is,

amellyel teljes mértékben az

értésünkre adja, hogy őket

már nem érdekli, hogy ezt a

költségvetést hogyan fogják

véghez vinni, meg hogy ki lesz a

felelős… ők úgyis

távoznak.

Mindenféleképpen

távozniuk kell, hacsak valamilyen

isteni csoda nem történik. De ők ugye

istenben nem hisznek, úgyhogy velük isteni

csoda nem fog történni. Azt tudjuk, hogy

Hiller István

kezéből teljesen kivették a

pénzek felett való

ellenőrzést. Úgy tudom, a

miniszteri keretet is elvették

tőle, bár ebben nem vagyok biztos. A

minisztérium fölé kihelyezett

kormánybiztos éppen a napokban

szállította a felére a mi

költségvetésünket.

Na most ez a zenekar esetében (Nemzeti

Filharmonikus Zenekar, melynek Kocsis Zoltán a

főzeneigazgatója – a szerk.) azt

jelenti, hogy kizárólag olyan

pénzeket használhatunk fel, amelyek

béralapra mennek.

Tehát semmiféle járulékos

költség: külföldi

művészek honoráriuma,

hangszervásárlás vagy

egyéb. Körülbelül a

felével tudunk gazdálkodni

annak, mint amennyi járna nekünk.

Úgy gondolom, nem lehet azokra ráterhelni

mások bűnét, akik nem felelősek

az egészért. Mi, zenészek

pedig nem vagyunk felelősek sem a

gazdaságivilágválságért,

sem ennek begyűrűzéséért

Magyarországra. Mi azért

elég jól teljesítünk.

Azt gondolom, hogy az ország mindenkori

vezetésének a feladata az, hogy

bennünket finanszírozzon, Mi

állami zenekar vagyunk, nincs

magánszponzorunk. Én a

mindenkori államtól nem

kérem, hanem elvárom a

támogatást.

ÉM: Ha jövőre csak a

bérekre jut, milyen évadot kell

elképzelni?

Kocsis Zoltán: Nem fog

megérződni a

teljesítményeken. Mint ahogy

tulajdonképpen azok az

elvonások, amelyek már az

elmúlt években is sújtottak

minket, azok sem érződnek meg a

színvonalon.

Az is lehet, hogy ez miattam van, mert én nagyon

erősen hiszek a zenében és

a munkában, és nem nagyon érdekel

(addig, ameddig a működést nem

látom veszélyeztetve), hogy a

szomszéd zsebében mennyi

pénz van, és az sem , hogy kinek mik az

elvárásai.

Valahogy úgy határoznám meg a

zenekar státuszát, hogy az

egyszerű ember számára, mondjuk egy

kisvárosban Mari néni

számára, mi egy

túlfizetettzenekar és

felesleges együttes vagyunk.

Mert a komolyzene iránt, valljuk be

őszintén, nem érdeklődik az

emberek többsége, viszont ugyanakkor meg

azt kell mondjam a siránkozó

zenészek szemszögéből, hogy

nagyon tisztességes fizetést

kapnak, még így, az

elvonások után is.

ÉM: Ön a hét

végén az Őszi Könyvtári

Napok egyik rendezvényének vendége

volt Miskolcon. Milyen szerepet töltenek be

életében a könyvek? Van ideje

olvasni?
Kocsis Zoltán: Kell, hogy legyen,

mert ha már arra sem jut idő, akkor

már tényleg nagy baj van. Hát

mondjuk mos az utolsó hónapokban

Mózes öt könyvét olvastam, mert

Schönberg operáját fejeztem be, de

nekem nagy könyvtáram van otthon, mint

ahogy nagy lemeztáram is.

Az otthoni könyvek nagy részét

én már kisgyerekkoromban elolvastam, mert

sok időt töltöttem

kórházban, és ott bőven

jutott időm olvasásra. Gyakorlatilag

úgy jártam, mint Alberto Moravia, hogy a

betegségem idején felfaltam a

világirodalmat. Csak nem lettem

író, mint Moravia...

ÉM: Kik a kedvenc

írói, költői? Mit szeret

olvasni?
Kocsis Zoltán: Hát az

mindig nagyon változó. Nagyon nem

szeretnék rangsorolni, mert teljesen

úgy vagyok vele, mint más

művészetekben, hogy

elsősorban az egyéniséget keresem.

Azt gondolom, hogy a legnagyobb

művészi tett az, ha az

egyéniség olyan erővel

sugárzik át a műbe, hogy az

már tipizálható. Jó

példa erre Beethoven, aki nagyon-nagyon

megújította a klasszikus

zenét, annyira, hogy

körülbelül az

életmű közepétől

számítva nem is nagyon hasonlít se

Mozartra, se Haydnra, de

mégiscsak tipizálhatók a

stílusjegyek.

És hát ugyanezt érzem a nagy

íróknál is. Rettenetesen

sajnálom azt, hogy nagyon kevés az a

mű, amely lefordítható

idegen nyelvekre. Bár vannak komoly

telitalálatok. Weörös

Sándor például remekül

fordítható olaszra, mert

valahogy a verseiben megnyilvánuló

zeneiség és az olasz nyelv

találkozik.

De például abban már nem vagyok

olyan biztos, hogy svédre

fordítható. Pilinszky

más. Az ő idézőjelbe vett

bükkfanyelve gyakorlatilag bármilyen

nyelven visszaadható. Hiába vannak az

embernek jó gondolatai, a

versíráshoz szavak kellenek.

És pontosan ezeket a szavakat nehéz

megtalálni a költőnek, nem

még a műfordítónak.

Nem véletlen, hogy például Ady

versei közül nagyon-nagyon kevés az,

aminek élvezhető

műfordítása létezik,

akármelyik nyelven.

Őket én most találomra kaptam

elő, de nagyon szívesen olvasom

Márait, Kertész

Imrét, de hangsúlyozom, hogy nem a

Nobel-díj óta, hanem én

már akkor figyeltem Kertész

Imrére, amikor szó nem lehetett

róla, hogy ő akármilyen díjat

kaphat. A Gályanaplótól

kezdve követem az ő írói

munkásságát, és

rengeteget tanultam tőle. Abszolút szembe

helyezkednék azokkal, akik őt

botcsinálta írónak tartják.

Aztán nagyon szeretem Mészöly

Miklóst, őt még

személyesen is ismertem. Aztán…

most megoszlanak vélemények

Esterházyról,

Nádasról, de én

egyáltalán nem tartom

Nádast komolyabb

írónak, mint

Esterházyt, viszont egész

biztos, hogy másképp kell olvasni.

Mert Nádassal, úgy voltam, mint

a Bibliával, hogy egy éjszaka

alatt elolvastam, ugyanakkor Esterházyt

meg úgy olvassa az ember, hogy egy kicsit

beleolvas, aztán félreteszi,

hónapokra, aztán megint egy kicsit.

Így évek alatt összeáll a

mű.

ÉM: Említette Schönberg:

Mózes és Áron című

operáját. Nyáron

meglepődtünk, amikor Bátor

Tamás fesztiváligazgató

bejelentette, hogy ön megírja a mű

harmadik felvonását.
Kocsis Zoltán: Ez gyakorlatilag a

Miskolci Operafesztivál általam

vezényelt

előadásának harmadik

részében jutott az eszembe. Annyira

szerencsétlennek éreztem a prózai

befejezést, tehát hogy 130 perc zene

után elkezdenek beszélni. (Áron

is, aki ugye végigénekli az

operát.)És akkor egyszer csak Áron

a földre terül.

Szóval ezt annyira röhejesnek

éreztem, hogy már ott

megfogalmazódott bennem: ez zenét

kíván. Utánanéztem

Schönberg vázlatainak, és

nagyon keveset találtam, amely kimondottan a

Mózes és Áron harmadik

felvonásához készült,

és akkor úgy gondoltam, hogy

miután meglehetősen jól ismerem

Schönberg stílusát,

és hát alkotói szabadság is

van a világon, úgy gondoltam, hogy

megírom a saját zenémet.

Természetesen a Schönbergi

szabályok, tehát a legszigorúbb

tizenkét fokúság szabályai

szerint. Természetesen nem tudtam

elkerülni, hogy korábbi, tehát

első-második felvonásbeli

operarészleteket ne használjak

föl, amire egyébként van is

utalás az operában, mert

például a

zsidókvonulása

előtti zene az mind a két

felvonásban, méghozzá

ugyanúgy előfordul.

Vagy vannak kifejezetten olyan ütemek,

motívumok vagy

témák, amelyek

többször fordulnak elő a darabban.

Evidens, hogy ennek a harmadik felvonásban is

helye van , mert hát

végeredményben a harmadik felvonás

sem szól másról, mint az

exodusról, csak hát közben

Áront elítélik, meghal,

de ők azért továbbvonulnak.

A másik buktatót sem tudtam

elkerülni, de őszintén szólva

nem is nagyon akartam, jelesül azt, hogy

berges vagy bartókos legyek.

Az én akkordjaim mások persze, ugye a

tizenkét fokú zenének

nagyon-nagyon sok kombinációja van. Nem

vagyok matematikus, nem tudom, hogy 12 a hanyadikon, de

az biztos, hogy a lehetőségek

kimeríthetetlenek, és az ember

ízlése, illetve a zenéhez

való viszonya dönti el, hogy milyen

akkordokat használ.

Hogy milyen akkordkapcsolatok mögött

érzi az emocionalitást. Mert

hát Schönberg több helyütt nagyon

hangsúlyozza, hogy meglehetősen

emocionális zenét írt.

Egyáltalán nem az a száraz

stílus, amit általában

Schönberggel azonosítani szoktak,

de én még tovább is mentem, mert

nálam különféle tonális

központok is kialakulnak a tizenkét hang

egyenrangúságának

meghagyásával. Mint ahogy

Schönbergnél is vannak erre

kezdeményezések, nagyon komoly dúr

és moll akkordok vannak az

operában, ami ugye papíron

összeegyezhetetlen a

dodekafóniával.

És mégiscsak... Szóval úgy

jellemezhetném az én harmadik

felvonásomat, hogy folytatja az első

két felvonás zenéjét

meglehetősen líraibb formában.

ÉM: Mikor láthatjuk,

hallhatjuk a „teljes” Mózes

és Áront?
Kocsis Zoltán: Január

16-án lesz a bemutatója a budapesti

Művészetek

Palotájában. Épp

tegnapelőtt kaptam meg a család

engedélyét.

Elég népes család

egyébként a Schönberg

család. Sokfelöl kellett begyűjteni az

engedélyeket, de végül is megkaptam.

Mindezt Nuria Schönberg, a

zeneszerző lánya írta meg

levélben, aki egyébként Luigi Nono

olasz zeneszerző felesége volt,

úgyhogy több oldalról is

kompetensnek érzi magát arra, hogy

megítélje a mű

értékeit.

Írásban kellett természetesen vele

közölni, hogy mely részeket emeltem

át Schönbergtől

változtatás nélkül, ,

és melyek azok a részek, melyek

bizonyíthatóan Schönberg

vázlatai alapján készültek.

ÉM: Hogy látja, a miskolci

operafesztivál hol helyezkedik el a hazai

és a nemzetközi fesztiválok

sorában?
Kocsis Zoltán: A

fesztiválnak nemzetközi rangja van,

erről tudnak. A közönségről

beszélhetnénk, hogy mennyire stabil vagy

állandó, és hogy mennyire

jönnek be azok a „bátor”

ötletek, amelyekkel a fesztivál

igazgatója időről időre

előáll, de egy biztos, hogy ha

végignézzük az elmúlt

évek szereplőgárdáját,

és hogy milyen színvonalú

előadásokat produkáltak, az a

világszínvonal.

ÉM: Azt hallottam, az ön

mesterkurzusaira nem kell előre bejelenteni a

növendékeknek, hogy melyik művet

hozzák. Az egész zeneirodalom a

fejében, a kezében van?
Kocsis Zoltán: Én nem

kívánom, hogy bejelentsék.

Miért kellene azt bejelenteni? Persze, ha az

ember olyan módon rá akar

készülni, hogy stílusra vagy

művekre hangolódik, meg olyan is van, hogy

egy mesterkurzus csak Bartók

műveivel foglalkozik, az más.

Vannak persze olyan stílusok is, amelyet az

ember nem nagyon művel, mert azt le kell

szögezni,, hogy az ember nem tudhat mindent.

Például

későromantikusoroszszerzők

közül én rengeteg

Rahmanyinovot játszom, de

például Szkrjabin műveit

nem játszom. Vagy egy másik példa:

Kurtág Györgytől szinte

mindent eljátszottam, de Ligeti

György műveit meg nem játszom.

Szóval tudni kell szelektálni, de ez nem

jelenti azt, hogy ne tudnám eredményesen

tanítani. Vagy hogy ne tudna eredményesen

tanítani olyasvalaki, aki nem

pódiumművész.

Rengeteg példa van erre. Hogy csak egyet

említsek, Máté

Klára már régen elhunyt

zenepedagógus, aki engem nem

tanított, de generációkat

nevelt föl, olyan nevekkel, mint Ránki

Dezső például.

Szóval azt hiszem, hogy az nem nagyon

érdekes, hogy az ember saját maga

műveli-e azt., amit tanít, viszont azt is

ellene tudnám vetni, hogy az utóbbi

időben bejelentették már, hogy ki

mit játszik. És ez azért is fontos

egyébként, hogy az idővel is tudjon

gazdálkodni az ember, mert

általában egy óra jut mindenkire.

Most ha valaki játszik egy Liszt:

h-moll szonátát, az 33 perc,

akkor 27 perc alatt mit lehet arról

megtanítani? Egyébként nem hiszek

a mesterkurzusokban, megmondom

őszintén, és a zenei

versenyekben sem.

Nem hiszek a

vendég–karmesterkedésben

sem, hanem én abban hiszek, hogy ha egyvalamivel

tartósan foglalkozunk, akkor megjön az

eredmény. Látszateredményeket

lehet produkálni, de ezek

tiszavirág-életűek. A

vendégkarmester nem fogja egy zenekar

profilját a sajátjára

változtatni egy hét alatt, és

én sem fogon egy óra alatt az illető

növendék technikáját rendbe

hozni, ha az arra szorul. Valamint egy zenei verseny

megnyerése sem jelenti ma már a

világkarriert.

Gombamód szaporodnak, maholnap minden

utcasarkon találunk egy

versenygyőztest,

koncertlehetőségek

nélkül, mellesleg.

Azt gondolom, hogy nagyon heterogénné

vált a világ. Begyűrűzött

egyfajta

értékválság, ami

nagyon-nagyon romboló

hatású. Mindez párosulva azzal,

hogy az emberek a művészetek iránt

egyre érzéketlenebbé

válnak, csak egy példát mondok:

hány családban van ma zongora?

Jó, értem, a panellakásba be se

fér, más lehetőségek,

más jelenségek, új

hősök vannak, internet,

kompjúterjátékok

és félkarú rablók.

Azt gondolom, hogy a baj a családokban

kezdődik, az iskolában folytatódik,

és ez odavezet, hogy egy-egy

népszerűtlen programnál az ember

észreveszi: hűha, fél ház

van, ami még nem volt. Szóval nem

szeretnék jósolni, de pont a

múltkor adtam egy interjút, aminek az

volt a címe, hogy mi lesz 100 év

múlva.

Hát én sokkal jobban meg tudom

jósolni, hogy mi lesz 10 ezer év

múlva. Mert én azt hiszem, hogy 100

év alatt nem fog ez a romlási folyamat

befejeződni, és nem fog egy

egészséges védekezési

folyamat életbe lépni a kulturális

túlélésre. 100 év

kevés.

Én magányos harcosnak érzem magam,

nem sokat tudok tenni ellene, tehát az

értéktelen produkciók

nehéztüzérsége ellen

én el tudok helyezni egy pár pontos

puskalövést, de hát ez semmi.

ÉM: A nemzeti filharmonikusok a

Kékszakállúval kezdte az

évadot. Láthatjuk majd ezt a

produkciót az operafesztiválon is?
Kocsis Zoltán: Hát pont a

Kékszakállúval nem

szerepeltünk még itt. Ez

egyébként egy problematikus

darab, mert tulajdonképpen

cselekménye nincs, a

színpadkép minimális.

Igaz, Oláh Gusztávnak volt egy

zseniális rendezése, de az sem volt

operaszerű.

Az lenne az igazi, ha valamilyen

animációs vagy egyéb

technikával meg lehetne mutatni mindazt, ami a 7

ajtó mögött van. Rendezők vannak,

„zseniális rendezők” is , de

azt gondolom, hogy a darab címének

megfelelően a főszereplő a zenekar.

Ugyanis nem az a darab címe, hogy a

Kékszakállú, vagy a

Kékszakállú és

Judit konfliktusa, hanem A

Kékszakállú herceg vára.

Azért is tartom elhibázottnak az

új operai rendezést, hogy női

és férfi szemszögből is

megrendezik, mert a mű címe a

Kékszakállú vára, azaz a

lelke.

Ha van egy zseniális rendezés, de a

zenekar vagy a karmester koncepciója nem

jó, akkor megette a fene az egészet.

ÉM: A három felvonásos

Mózes és Áron jön az

operafesztiválra?

Kocsis Zoltán: Nem Bátor

Tamástól függ vagy tőlem

Viszont az elképzelhető, hogy a

bemutatóra eljön a család, és

megadja a további előadásra is az

engedélyt. Akkor természetesen

Miskolcra is elhozzuk.

Van azonban egy hosszabb lélegzetű

tervünk: azokat a Richárd Strauss

operákat fogjuk elővenni, amelyeket

még nem adtak elő Magyarországon.

Straussnak 6-7 ilyen operája van,

ezekből biztos, hogy hozunk ide is.

Valószínű, hogy egy

Schönbergnek és

Straussnak szentelt

fesztiválon.

ÉM: Miskolcon elég erős

kétségek vannak a fesztivállal

kapcsolatban. Nem a művészi

színvonalával , hanem hogy

valójában miben mérhető a

hozadéka. Hogy sokba kerül..
Kocsis Zoltán:Bátor

Tamást kell megkérdezni erről.

Ő elég sokat siránkozott nekem, hogy

itt is nyirbálták a

költségvetést, de ő

alapvetően nagyon jó üzletember,

és ki tuja gazdálkodni…

ÉM: Azzal nincs hiba, tehát

az a része rendben van, inkább azok

kétségek, hogy az operák

„fogyaszthatóak” legyenek.

Kocsis Zoltán: Most sok volt a

modern. Mert az, hogy Bécs,

két fő korszakot jelent: a régi

bécsi iskolát és az

új bécsi iskolát. Most az

új bécsi iskola dominált,

mivel Haydn nem volt kifejezetten

operaszerző, Mozart profi

operaszerző volt, Beethoven

pedig egy operát írt.

Tehát mi marad, Schönberg

és Berg. És azért hol van

még egy fesztivál a

világon, ahol a Mózest, a

Lulut és a Wozzecket egy

ciklus keretében előadják. Szerintem

sehol.

Lehet. hogy X polgármester-helyettesnek vagy Y

jegyzőnek kétségei voltak. lehet,

hogy a közönségnek csak az a

része jött el az

előadásokra, amely valóban

kíváncsi volt erre, de hogy ez egy

világszínvonalú

esemény volt, ahhoz nem férhet

kétség. És Miskolc

büszke lehet erre!